Egyszer volt, nem ezerszer volt, megtörtént már ezerszer, pohár bora mellett hogy fejét lehajtja, könyöke térdén, ezerszer, egyedül vagy, nem ül ott senki, a pohár borod ül melletted, elképzelted, átgondoltad ezredjére, átgondolom, akarom mondani, nem ő, nem te, hanem én (vagyis te és főleg ő), hogy nem lehet, az nem lehet, hogy úgy érintsd kiterjesztett ...

  Eltemettek már sokakat, minden egy nagy Temetés itt. S akik lekerültek nehéz sárcipőink alá, oly messzire kerültek tőlünk, hogy hangjuk-illatuk ködlő-távoli. És amit ők láttak és elmondtak vagy suttogtak vagy ordítottak nekünk bizalmas éjeken, csak tudjuk, de nem láttuk mi magunk.   Pusztul a világ, de mindig jönnek új lélegzők. Szűnhetetlen, ami van.

  Koan I.   Levél erei, mellette szellő – elapad aztán szemem. Krétapor.   Koan II.   Ajtók. Ki. Majd be. Újra ki. Sehol se otthon.   Koan III.   Vagyok-e? Választ ad szemed s egy fogmosópohár.   Koan IV.   Méla tincs az arcodban lengébb a szélnél időtől súlyosabb   Koan V.   Kezed meleg és otthonos mint a meglelt bizonyosság.   Koan VI.   Határaimat ismered. Minden kitüremkedés találkozás. Így vagyunk egyedül.   Koan VII.   Csuromvíz, süppedt falvak. Tágul és szűkül minden. Felhők alatt, neve alatt leng a lélek, átkozatlan-megáldatlan.   Koan VIII.   Egyetlen tébolyult pillanatban bezabálni mindazt, ami örökre nincs.   Koan ...

…a fiú a tengerparton áll   Nagy és erős kéz ragadta meg hátulról, és belökte a sötét helyiségbe. A szorítás nyomán vadul lüktetett felkarja, még alig tudott másra gondolni, vagy akár csak szétnézni − rögtön véraláfutások jelentkeztek bőre alatt. Eltelt néhány másodperc (az ajtó nehéz döndüléssel becsukódott), majd lassan, határozatlanul körbetekintett a szobanagyságú helyiségben. Középen, közvetlenül vele ...

  Temető. Ő és én – valamivel fiatalabb nálam. Elbambulok, ő kicsit előrébb szalad, aztán izgatottan bevár, pajkosan mond valami jelentéktelent (pl. „Menjünk, mindjárt kezdődik a meccs”), olyat, amiért igazán szívesen lekevernék neki egy pofont. Nézze például ezt a sírt: a fia 1912-ben, a felesége 1915-ben halt meg, ő pedig 1951-ben. 36 évet egyedül. A fia ...

− papírközelben, a mást is elveszejtő éjben, a megtartóban, parancsra távolodna a kéz, mindig, papírközelben −

  Az ablak mellé ültem. Szeretem, ha látom az elcsavarodó tájat és azt, hogy nem kell két ismeretlen ember között izzadnom. A vonat épp elhagyta Szolnokot. Este van és tél. Párás az üveg: ahogy nekinyomom a kézfejemet, érzem a nedvességet és a hideget. Néznék ki az oldalt elterülő földekre, és bosszant, hogy nem marad más, mint ...

  Ahogy nála a szoba. Ahogy nála a hitvány izzó, a legapróbb részletekig megfejtett szőnyeg, az arasszal mért asztal.   Ahogy nála a mennyezet hasadása.   A hulló vakolatdarabkák közt aláereszkedő az, amit máshogy nem és nem:   csak hittel.   Halványuló fényénél állás, kezében ugyanaz az ezüstkard, gyertya a markolatba tűzve −   Alázatomtól ugyan fel nem gyullad.   Másik szoba nincs, harang mozdul a látóhatár fái mögött, előtt, mögött  

  Circumdederunt?   Körülvettenek engem… de akkor mi ez a csupasz űr, miért vagyok üresebb, mint a lovatlan csűr, mely hátasáért zokog? Elpatkoltanak. Nem érem fel a föld peremét e négyzetlyukból, de már Istent se kérem.   Miért ez a kergetőzés a végtelenben, hogy puszta létem bújócskázik életemben, hogy a végső felismerés felismerhetetlen, mert az utolsót mindig csak sejtjük – a mennyek ellen.   Miért ez a két ...

  Október volt, amikor megszületett. Az anyjának épp csak annyija volt, hogy őt és saját magát betakarhatta; de a kényelmetlen és igénytelen fekhely és a kőrisfa ágai közt átsüvöltő szél sem volt elég hozzá, hogy kettejük közül a meleget kiseperje. A viskó, ez a minden szelídséget nélkülöző tákolmány most olyan messzire esett a férfitól, hogy mire ...