Az ablak mellé ültem. Szeretem, ha látom az elcsavarodó tájat és azt, hogy nem kell két ismeretlen ember között izzadnom. A vonat épp elhagyta Szolnokot. Este van és tél. Párás az üveg: ahogy nekinyomom a kézfejemet, érzem a nedvességet és a hideget. Néznék ki az oldalt elterülő földekre, és bosszant, hogy nem marad más, mint egy testes asszony érzete mellettem és két életunt férfifej látványa szemben. A lány közvetlenül velem szemben azonban kárpótol mindenért. Nem mintha nagyon szép volna; mégis valami különös kisugárzás árad a szemek, az orr, az arcvonalak egységéből. És meleg térdeink összeérnek.
A lámpa a kupéban halvány narancssárga fényt ad – így nem olvasok. A két drótszálon, melyek füleimbe vezetnek, egy zongoradarab elektromossá kódolt jelei nyargalásznak. Chopint hallgatni nagy megtiszteltetés, az ember büszke ilyenkor, hogy nem póknak született. Odakint egyébként mínusz 11 fok van. Az egyik férfi keresztrejtvényt fejt és szörnyen unja. Nem szemből nézem a lányt, hanem – kissé oldalra fordított fejjel − egy üvegrészleten keresztül (mintegy tükörként használva azt), amiről letöröltem a párát. A másik már rég abbahagyta, csak bámul mereven előre; a lány orrán és arccsontján sejtelmesen siklik a halvány narancssárga fény. Balról meleg van, jobbról hideg. Bal oldalamon egy testes asszony ül. Este van és tél.
Ebben az országban utazva soha nem rökönyödök meg a szutyok láttán, ami vastagon bevonja az ablakkereteket. Most sem nézek oda: egy piciny üvegfelület egy lány arcát tükrözi felém. Éppen elhagytuk Szolnokot. Ahogy kissé jobbra fordított fejjel nézek, meghatározhatatlan alakú és funkciójú épület lágy fényei és a lány arca montírozódnak egymásra. Mindez hihetetlenül valóságos. Az ablak mindenütt párás (kivéve ott, ahol megtöröltem), mert odakint mínusz 11 fok van. A csend zaját prelűd nyomja el, D maiorban, sostenuto. Azt hiszem, egyre közelebb érünk Abonyhoz. A vonat száguld, a kerekek sínhez ütődésekor négy koppanás alkot egy ütemet. Az egyik férfi keresztrejtvényt fejt, a másik nem. A lány hosszú, sötétbarna haja hátul copfba van fogva, amit nagyon szeretek. Tán ezért is jártatom rajta szememet. Nem mintha nagyon szép volna; mégis valami kimondhatatlan gyöngédség sugárzik a szemek, az orr, az arcvonalak egységéből. Egyszerre érzek hideget és meleget. Meleg a lány térde, és édes az illata. Immár szétválaszthatatlan egymástól a szemgödrök lágy íve és az épület felől halkan pulzáló, homályos fények bizonytalan alakzata. Nem tudom biztosan, hogy az a halvány narancssárga fény a feszes bőrön csillan-e, vagy néhány száz méterrel hátrébbról érkezik, az épületet megvilágítani hivatott lámpákból. Csak az bizonyos, hogy nem sokkal Szolnok után lehetünk, és hogy odakint mínusz 10 fok van. A magasabb hangok közé lassan, de egyre bátrabban beúszik a mélyebb basszus; szinte látom magam előtt, amint Rubinstein kezei a zongora jobb oldaláról megfontoltan és magabiztosan átvonulnak a bal oldalra. És persze ennek akkor kell bekövetkeznie, amikor épp a lányt figyelem, meg az épület fényeit az arcában. Az asszony mellettem valószínűleg izzad. Este van és tél. Oly sok minden szikrázik most az agyamban, és a gondolatszelvények egymásra rétegződnek, elevenségükben formálódnak, teljesednek. Fordított arányosságban fejtik ki intenzitásukat: ahogy előretör az egyik, úgy húzódik vissza a másik. Kiterjedésüket mégis megtartják. Ez biztosítja, hogy ne tépje el szememtől és agyamtól a látvány tárgyát egy-egy gyomorba markoló zongoraleütés, és úgyszintén figyelni tudjak a hangokra, míg formák és színek lejtenek előttem meghitt frigyükben.
A vonat sebessége nagyjából száztíz kilométer per óra lehet. Négy koppanás alkot egy ütemet. A fülke nem mozdul. Mindez hihetetlenül valóságos. A szemben ülő két férfi nem csinál semmit, szinte már nincs is arcuk, sem színük − csak alakjuk van. Tagolatlan formák csupán. Feltűnik az is, hogy az épület lámpái megvilágítatlanul hagynak egy kis felületet a falon, épp a lány orrhegye alatt, amely árnyékot vet orrlyukaira és ajkaira. Este van és tél. A vonat épp elhagyta Szolnokot, már Szajol közeledik. A kupéban két férfi ül rajtam kívül. Velem szemben egy lány haja, törzse és lába van. Odakint hideg lehet: az ablakot beteríti a pára. Már a füleimben szorul a két dugó a két hangszóróval, mikor kis kör alakú tisztást dörzsölök a párarétegbe, s azon keresztül figyelem a lányt. A kupé halvány narancssárga fényéből egyenlően osztozik minden parányi vízcseppecske, keretet adván egy arcnak és egy épület hihetetlenül valóságos alakjának és színeinek ezen arc mögött. Este van és tél. De itt és most meleg és sárga minden.
A Szoba. A redőnydeszkák. Parketta. Nappal van és a redőnydeszkák között sárga fény izzik. Belül üresség, önsajnálat, öngúny. Egy tehetetlen ember ihlet nélkül.
A vonat elhagyta Szolnokot. Halvány narancssárga fény lakkozta a kupé tárgyait, az utasok bőrét. Este volt és tél. Egy lány ült szemben, arca a vonatablak azon részén tükröződött, melyről le lett törölve a pára. Ugyanezen a résen át egy épület alig kivehető alakja látszott, rajta lámpák derengő, narancssárga fénye. E fények kirajzolta virtuális forma és a lány arcának lankái mintha egymásba olvadtak volna. A lejátszóból Chopin egyik prelűdje szólt. Meleg és hideg. Illatok.
Holt pillanatok dagadtak életre a klaviatúra felett, és a novella elkészült.