Egyszer volt, nem ezerszer volt, megtörtént már ezerszer, pohár bora mellett hogy fejét lehajtja, könyöke térdén, ezerszer, egyedül vagy, nem ül ott senki, a pohár borod ül melletted, elképzelted, átgondoltad ezredjére, átgondolom, akarom mondani, nem ő, nem te, hanem én (vagyis te és főleg ő), hogy nem lehet, az nem lehet, hogy úgy érintsd kiterjesztett ujjaid között tenyereddel a füvet, ahogy egy jelentéktelen áprilisi délutánon történt, veled, velem, az enyém volt, bizonyára a tiéd is, csak máshogy, nem úgy, két dolog nincs egészen és teljesen ugyanúgy, mert az esemény egy személyé, egy kreatúra legszemélyesebb, legprivátabb és legintimebb terében zajlik, az ő világterében, és ahogy a másik látja, az már egy másik esemény, másik történet, egyedülvalóan az övé, tudod, az orgona illata is más neki, máshogy hajol virága fölé, hát hogyan állíthatnád a megfellebbezhetetlen igazság hangján, hogy az orgonának ez áprilisi délutánon épp az a bizonyos orgonaillata van, közelítés csupán, megegyezés a társalgás rövidre zárása érdekében, pedig ha érezné, amit én érzek, ha látná, amit én látok, és lásd, milyen különös, ha jobb kezemmel megfogom bal kezemet, épp oly idegennek hat, mintha az akárki kezét fognám, én sem vagyok én, az én az valaki más, ahogy az ifjú zseni mondta, szóval a személy, a teremtmény, a kreatúra saját, legszemélyesebb terében és idejében megtörténik a csoda, a találkozás, el is illan rögtön, illetlenség volna, ha megmaradna, megőrződne, mert nem tudnánk cipelni a súlyát, ahogy az angyalok lángoló arcát sem láthatjuk az elégés, elhamvadás hallatlan veszélyének tudatában, mégis, hány és hány csoda nyílik fel, mint valami kapu, hogy összekössön, átvezessen egyik személyes térből a másikba, hát mégis létezik a beszélgetés, lásd, értik a szavaimat, értik ajkam ideges rángását, hátha mégse vagy annyira egyedül, hátha egyszer volt, nem, ezerszer volt, megtörtént már ezerszer, hogy mind, aki kreatúra, átgondolta ezt, és megoldást nem lelt, és bánatában bort rendelt, és ült pohár bora mellett, arcát kezébe temetve, olykor halkan felnevetve, fejét biccentve, összekacsintva, cinkosan, hogy úgy van, hát érted, barátom, szerinted is kutya nehéz, szerinted is habkönnyű, szomorú szép ez a fecsegéssel teli lét, jó volt, jó, jó lesz, csapos, tölts még bort, jó lesz, istenem, adj nekem életet, add, hogy nehéz legyen, adj hozzá könnyűséget is, add, hogy elfelejtsem nevemet, adj, istenem, adj nekem feketét, add meg nekem, istenem, halálomat.