Megyek keresztül az erdőn, körül kökörcsinkánaán, kankalinkavalkád, vagy mondjuk megyek keresztül a városon, ahol meg sok a beton, vagy csak megyek, valahol az ég alatt, és tudom, milyen sötét az az ég (vagyis ez itt, fölöttünk), és akkor elgondolkodok, vagy, mondhatnám, gondolkodóba esek: tudom, milyen szép, milyen elviselhetetlenül és kibírhatatlanul szép az a kökörcsin, tudom ...

  Határaimon kell berendeznem az életemet. Ezek a határok persze nem esnek túlságosan messze egymástól, kicsiny országocskát fognak közre, olyat ráadásul, amelynek szilárdan megvetett lábakkal megállni a talaján nem minden nehézség nélkül való dolog. Alkalmasint ez az aprócska ország idővel birodalommá növekedhet, ha délcegnek és hősiesnek egyáltalán nem nevezhető egyszem fia képes ostrom alatt tartani, szüntelen támadni ...

  A hiányt - paradox módon - sokkal erőteljesebben érzékeljük, mint a jelenlétet. Akár évekig magunkkal hurcolászunk számunkra kedves csecsebecséket anélkül, hogy tisztán gyermeki módon örülnénk neki. Aztán ha egyszercsak elhagyjuk, elveszítjük azt, őrülten tud fájni a hiánya. A hiánynak nincs köze a Semmihez. Valahogy úgy vagyunk Istennel, ahogy ezzel a csecsebecsével. Úgyszólván fel sem tűnik a léte ...

  Zsenik nem léteznek. Vannak azonban emberek, akikben a kivételes érzékenység kivételes szorgalommal párosul, és olykor zseniálisat alkotnak.

  Teremtő energia. Különös és persze túlzás is: várost építünk, verset költünk, maratont futunk, Holdra szállunk, cipőt fényezünk, reggel kiszédelgünk a meleg ágyból - mindezt csak a punciért. (A libidót mint az embervilágban fellelhető egyik erőt a fizika világából ismert magerőhöz hasonlíthatnám.)

  A legnagyobb kincs, ami az ember kezébe adatott, az a bizalom képessége. Talán csak a szeretet erejével vethető össze (a szeretet nem képesség, mert nem tudatfüggő). A szeretet és a bizalom egymás kiegészítői: amint egymásban feloldódnak, hozzásimul akkor egyik ember a másikhoz. Lehetséges e világban ehhez mindenről lemondani?

  Az Istenhez vezető út kiindulópontja, alapfeltétele nem a hit, hanem az ateizmus. A tudatosan ateista világlátás, életvitel legmélyén, a végső kiánrándultságból és gyökértelenségből nincs más kiút, csak az isteni Vigasz. A feltétel nélküli, kapott, vallásos hit szükségképpen evilági, léttel bíró lénnyé zülleszti Istent. Vagyis aki vallásos, az nem hisz Istenben.

  A költőnek óvatosan kell bánnia a filozófiával, ha nem akarja a varázslat burkát szétfeszíteni, megszüntetve ezzel magát a varázslatot.

  A művész tragédiája, hogy csak pillanatokra tűnik fel előtte a bizonyosság. S amikor ez semmivé foszlik, újra keresni kezdi. Szenved a hiányától, mert ismeri a benne való feloldódást, megnyugvást. A bizonyosság sohasem akkor tárul fel előtte, amikor épp alkot. Tökéletes műalkotás nincs, mert nem lehet.