Temető. Ő és én – valamivel fiatalabb nálam. Elbambulok, ő kicsit előrébb szalad, aztán izgatottan bevár, pajkosan mond valami jelentéktelent (pl. „Menjünk, mindjárt kezdődik a meccs”), olyat, amiért igazán szívesen lekevernék neki egy pofont. Nézze például ezt a sírt: a fia 1912-ben, a felesége 1915-ben halt meg, ő pedig 1951-ben. 36 évet egyedül. A fia megbocsáthatatlanul fiatalon halt meg – unoka sincs.
36 év.
Bemegy a házba, talán lopva még visszatekint a kertre, jobb kezével finoman végigsimítja az ajtófélfát. Aztán becsukja az ajtót. Vagy levágja az orgonafáról a legszebb hajtásokat, azt is minek? És a paprikás krumpli. A felesége épp így simította végig az ajtófélfát, ahogyan ő. Látod, még a gyalulatlan fa is pont olyan, amilyennek ő érezhette. És a krumplihoz a kenyeret a belénél kezdi törni, mint a szeme fénye, aki jobb szeretett volna otthon maradni azon az estén, mert talán maga is érezte, hogy ez a vihar más, mint a többi, hogy ez minden bizonnyal az övé. Pedig csak 23 éves volt. Teljes joggal gondolhatta, hogy övé a világ.
36 év.
Az öregre a szomszéd talált rá, aki 1915-ben még meg sem született. Utolsó érzete a padló rovátkája volt, amit az arccsontjával érintett – talán még a szagát is érezte (odvas deszkaszag és por). Látod, 1898-ban meg sem fordult a fejében, hogy ez lesz az utolsó tapasztalat.
Miért sietsz haza? Ez a sír és ez a temető éppenséggel nem díszlet a szórakoztatásodra.
Nem vettük észre, hogy már jócskán bealkonyodott, de a sírok közül lágyan felszálló szél egészen biztosan csak azért kelt útra, hogy köztünk megkösse a szövetséget, az „Értem!” szövetségét.