Koan I.
Levél erei, mellette szellő –
elapad aztán szemem.
Krétapor.
Koan II.
Ajtók. Ki. Majd be.
Újra ki.
Sehol se otthon.
Koan III.
Vagyok-e?
Választ ad szemed
s egy fogmosópohár.
Koan IV.
Méla tincs az arcodban
lengébb a szélnél
időtől súlyosabb
Koan V.
Kezed meleg és
otthonos
mint a meglelt bizonyosság.
Koan VI.
Határaimat ismered.
Minden kitüremkedés találkozás.
Így vagyunk egyedül.
Koan VII.
Csuromvíz, süppedt falvak.
Tágul és szűkül minden.
Felhők alatt,
neve alatt
leng a lélek,
átkozatlan-megáldatlan.
Koan VIII.
Egyetlen tébolyult pillanatban
bezabálni mindazt, ami
örökre nincs.
Koan IX.
Egy pad. Egy pad árvasága.
Nem ül rajta senki.
A puszta jelenlét extázisa.
Koan X.
Végül
– mint vérző térdet a fű –
befog mindent a semmilyen.
Koan XI.
A legfontosabb:
el kell némulnom ahhoz, hogy
megszólalhassak.
Koan XII.
Valaki mindig a közelemben van.
Nem tudom, ki van a
közelemben.
Koan XIII.
a szántóföldek némasága
Koan XIV.
Figyelem. Nem megfigyelés, hanem
odafigyelés.
Ítélet nélkül.
Idővel megnő a Természet bizalma irántam, és
kérdések nélkül felfedi előttem
titkait.
Koan XV.
Minden visszarendeződött.
Körül a hideg, mozdulatlan,
pusztuló tárgyak.
Koan XVI.
Az ónnehéz Gondból magamat
a Természetbe visszavonni,
hogy szemeim csendben, mint a tölgy,
teljesedjenek.