Határaimon kell berendeznem az életemet. Ezek a határok persze nem esnek túlságosan messze egymástól, kicsiny országocskát fognak közre, olyat ráadásul, amelynek szilárdan megvetett lábakkal megállni a talaján nem minden nehézség nélkül való dolog.
Alkalmasint ez az aprócska ország idővel birodalommá növekedhet, ha délcegnek és hősiesnek egyáltalán nem nevezhető egyszem fia képes ostrom alatt tartani, szüntelen támadni azt az övezetet, amit ma még talán joggal nevezhetünk valóságnak (mert, ó, szörnyű időket látok jőni!).
Ámde milyen formát öltene, milyen karakterrel bírna ez a birodalom? Mert államformájára nézve lehet demokratikus (feltételezzük, hogy a démonok is képesek viszonylag nyugalmas viták során keresztül konszenzusra jutni), ami bizonnyal vidám és üdvözítő dolog volna, akár a középpolgárnak az ő Amerikája, csakhát – a szélesedő analógiát folytatva – nehezen lehetne elhessinteni azt a veszélyt, amit Freud valahogy úgy mondott, hogy az én nem úr a saját házában – nos, a jól fésült, mindennap más mintájú és színű nyakkendőt viselő démonok (pontosabban daimónok) előbb-utóbb egész biztosan szétzilálnák az egykor jobb sorsra érdemesített birodalmat.
Ha az én mégis úr, ha az én az Sztálin, ha tehát autoriter, akkor ugyan megvan az esély egy mindent elsöprő hatalomkoncentráció kiépítésére; amely túlhatalom végül – nem találván egyebet – saját magát zabálná fel elevenen.
Akkor hát a késő Római Birodalom? Semmiképpen – hunok és vandálok és egyéb jövevények martaléka.
Jobb volna ezek szerint már előre lemondani ama övezetek meghódításáról, megmaradni kicsiny országocskának milliónyi kicsiny országocska fullasztó szorításának akólbűzében? Az lehetetlen!
Mi maradt még? Piszmogok, vakarózok, az arcom ég, most még úgyis hiába fekszek le, jönnek az éjszaka lényei, rothadtak és rózsásak.