vakhermelin

Megyek keresztül az erdőn, körül kökörcsinkánaán, kankalinkavalkád, vagy mondjuk megyek keresztül a városon, ahol meg sok a beton, vagy csak megyek, valahol az ég alatt, és tudom, milyen sötét az az ég (vagyis ez itt, fölöttünk), és akkor elgondolkodok, vagy, mondhatnám, gondolkodóba esek: tudom, milyen szép, milyen elviselhetetlenül és kibírhatatlanul szép az a kökörcsin, tudom a beton súlyát és keménységét, tudom, milyen dómokat és mennyi nagyszabású katedrálist tartanak egybe, tudom, hányan kínlódtak vele, míg felépültek, tudom továbbá, hogy a sötét égbolt alatt mennyi sok a csoda és milyen nagyon sok a szenvedés, tudom a háború borzalmát, tudom, milyen megerőszakolt asszonynak lenni egy faluban, ahol átment az orosz, tudom az ideges remegést, az elpattanó, feszült figyelmet a pincében, míg szórják a városra a bombát, tudom, hogy a rosszul hangolt zongorából is tud szívfacsaróan gyönyörű melódia szólni, tudom, hogy milyen, mikor hasra esik egy kisgyerek és bömbölni kezd, tudom a szeretet nehézkedését egyik embertől a másikig és vissza, azt is tudom, milyen, amikor beteljesületlen a szerelem és hetekre vagy évekre vagy évszázadokra marcangolja el az ember szívét, tudom, hogy a víz az hákettőó és hogy mindenhol az, még egy másik galaxisban is, tudom, milyen beleszagolni az orgonavirágba és tudom az illatát is, tudom, hogy fűszálon vagyok a pici él és azt is tudom, hogy olyankor nagyobb vagyok a világ tengelyénél, tudom a világűr elgondolhatatlan nagyságát és tudom a benne lévő kétezermilliárd galaxist, tudom az árapályerőket egy szupermasszív fekete lyuk eseményhorizontján, tudom, hogy félsz a sötétben, tudom, hogy amaz mire vágyik és hogy sose fogja megkapni, tudom, láttam a gyötrődést esőben, szélben, fagyban és minden korokban, tudom a születés csodáját, a remegő húst, az elevenséget, tudom, milyen nagyon keményen kell küzdeni egy darabka kenyérért, tudom a ravatalon fekvő ember hideg homlokát, tudom, milyen embertízezreket a halálba küldeni egy katonai térkép fölé hajolva, azt is tudom, milyen halálbaküldöttnek lenni és előtte lódögöt enni, tudom a vakság sötétjét, tudom a siketség csöndjét és az ellőtt lábbal való támaszkodást a meleg, kőporos, májusvégi házfalon, tudom a cseresznye ízét, az édest, tudom a megbotránkozást és megbotránkoztatást, tudom, hogy rettegsz a haláltól, tudom a bakfisok mosolyába szőtt epedést, a pajkos szerelmet, a csintalan, de ártatlan évődést, tudom az izgatott várakozást a reptereken, az elcsukló, könnybefúlt üdvözlést, tudom a dobhártyaszaggató üvöltést, tudom a lebujok mocskát, a húgyszagot és a csempemozaikba sült koszt, tudom, egy kisfiú szőke fürtjei miként lengnek a puha napfényben, tudom a száműzetést, a kiűzetést, az otthontalanságot, tudom a meleg otthont, a derűt és a kert végében termő paradicsom hallatlan pirosságát, tudom az élet megannyi csodáját, tudom az élet, a világ összes kínkeservét, tudom, mi a szépség, tudom, mi a borzalom, tudom, hogy ez mind valahol az ég alatt van, és tudom, milyen sötét az az ég (vagyis ez itt, barátaim, fölöttünk), és azt is tudom, mennyire hallatlanul felfoghatatlan, megemészthetetlenül egyszeri, örök, múlandó, felséges, rideg és befogadó a világmindenség és mégis: valahogy, valami rejtélyes, megmagyarázhatatlan okból komolytalannak tartom ezt az egészet.