A hiányt – paradox módon – sokkal erőteljesebben érzékeljük, mint a jelenlétet. Akár évekig magunkkal hurcolászunk számunkra kedves csecsebecséket anélkül, hogy tisztán gyermeki módon örülnénk neki. Aztán ha egyszercsak elhagyjuk, elveszítjük azt, őrülten tud fájni a hiánya.
A hiánynak nincs köze a Semmihez.
Valahogy úgy vagyunk Istennel, ahogy ezzel a csecsebecsével. Úgyszólván fel sem tűnik a léte (mert egyfelől nem is tűnhet fel, másfelől pedig mert nincs léte). Istennek csak a hiányát érezzük. Isten maga a “megtestesült” Hiány.
Istennek nincs köze a Semmihez.
Vagyis Isten – van. Ámde Isten létét nem lehet bizonyítani, és – megkockáztatom, hogy – “érezni” sem lehet. Nem lehet, mert ha lehetne, magunk is menthetetlenül Istenné válnánk.
Isten létében csak hinni lehet. Bízni lehet benne. De miért ne bízhatnánk és hihetnénk ugyanígy a nemlétében is? Valószínűleg azért, mert vigaszra van szükségünk. A vigaszra való vágy kivetülése tehát Isten. Ezen a ponton súlyos dologhoz érkeztünk: Isten az ember teremtménye.
Azért teremtette, hogy így védekezzen a Semmi ellen.
Isten se nem hatalom, se nem abszolút igazság és abszolút jó. Istenben szeretet sem lakozik. Isten maga a Vigasz. A transzcendens vigasz.
Ha valaki hisz Istenben, bízik benne, hogy valahol az értelmen túl vigaszra lel. Annál jobban hisz benne, minél nagyobb a Semmi szorítása.
Jó lenne valami immanens vigaszra lelni. Valami Isten nélküli vigaszra. Nem tudom, hogy ez hogyan lehetséges. Hogy lehetséges-e egyáltalán?
(Egyébként elég szánalmas, hogy Istent a logika eszközeivel próbálom megközelíteni. Egyszerre őrjítő és felemelő, hogy ilyen kicsi és jelentéktelen vagyok.)