Ma valami érthetetlen okból estig képes voltam szinte szóról-szóra fejemben tartani mindazt, amiről ma gondolkodtam (vagy inkább csak tűnődtem). Porszemeket vetek csak papírra, mert mire toll kerül a kezembe, elfelejtek mindent.
A megszokott délutáni dugóból értem haza. Fura lények még furább gépekkel. A dugóban szinte láthatóvá, sőt tapinthatóvá válik az az iszonyatos mértékű frusztráció, felgyülemlett és gomolygó szorongás, ami az emberekben van. A másik sofőr, vagy a másik utas a buszon ilyenkor tárggyá süllyed az individuum szemében. “Mi van már?”, “Mit áll ez itt?!” A metróból kiszállván majd’ felborít egy nagydarab asszony: mindenképp fel akar még szállni a szerelvényre, épp erre, az már nem jó neki, amelyik két perc múlva egészen biztosan befut ugyanerre a peronra. Két perc. Az asszony végzett a munkával, megy haza, és hirtelen életbevágóan fontossá válik számára, hogy két perccel hamarabb hazaérjen. Érthetetlen.
***
Bámulatos a nyugati ember gondolkodása, lelkivilága. Saját maga ugyan fontosabb mindenki másnál, mégis készséges alázattal tart be mások által kitalált határidőket, szabályokat, írott vagy íratlan kötelezettségeket. Aktív idejének nagyobbik részét olyan munkahelyen tölti el, amit utál, ami másoknak hajt profitot. (Lehet, hogy ezért olyan fontos az a két perc? Ennyivel több időt tölthet családi körben.) A jólét, a kényelem biztosításának jelszavával fellépő bármelyik politikai szerveződésre igent mond, teszi ezt azzal a lemondó, vagy inkább cinikus tudattal, hogy “Ez sem jobb, mint a másik, ezek is csak a maguk hasznát keresik.” Egy szűk elit él valódi jólétben és kényelemben, amit a csordaszellemmel átitatott többség (ha tetszik: nép, vagy ami még találóbb: proletariátus) nemhogy eltűr, de végeredményben fenntart és kiszolgál – zokszó nélkül. És ha ez nem lenne már önmagában felháborító, még akkor sem érzi magát vágóállatnak, amikor még hasonlítani is akar az egyébiránt mélységesen gyűlölt és irigyelt hatalmi és gazdasági elitre.
A demokráció kétségtelenül a hatalom akkumulálásának legfifikásabb formája. Ami régen ideológiai alapokon álló diktatúra volt, az most gazdasági diktatúra.
(Visszaolvasva az eddigieket, megijedtem; saját megnyugtatásomra közlöm magammal, hogy nem vagyok marxista, és a demokráciát tartom az egyáltalán kivitelezhető legjobb hatalmi struktúrának.)
***
Én, én, én!, kiáltja a nyugati ember, és guvadt szemekkel figyeli, mit csinál ő. És olyan szeretne lenni ő is. A munkás vágya kispolgárnak lenni, a kispolgár középpolgárrá válna, a középpolgár nagypolgárrá, amaz arisztokratává, az arisztokrata királlyá, a királynak mi egyéb maradna: ő istenné szeretne válni, az meg nincs. Legalábbis az az isten, amilyet őfelsége elképzel.
(Jegyzet: ezek a társadalmi rétegek effektíve természetesen már nem léteznek, mint tudati diszpozíciók azonban annál inkább.)
***
A nyugati ember éppen annyit ér, amennyit magából a másiknak büszkén fel tud mutatni, lehetőleg irigységet keltve amabban. (A thümosz mint alapvető emberi energia volt és marad a legfőbb kerékkötője a már sokszor elképzelt és megvalósítani remélt eszményi, minden ízében és eresztékében egyenlő társadalomnak.) Nemcsak a trendhajhászok és nagyvállalkozók ilyenek. Ilyenek a tanszékek főtisztelendő docensei és professzorai is, ilyenek a mániákus kutatók, ilyenek az altruista közgazdászok és politikusok (már ha léteznek ez utóbbi lények egyáltalán). De ami a legbántóbb, egyben legfélelmetesebb: ilyenek az ezredforduló filozófusai és költői is. A posztmodern eklektikusság termékeny talaján számolatlanul hajtanak ki a játékosabbnál játékosabb, általában igencsak bombasztikus elméletek, amelyek nélkülözik mind az alázatot, mind a tárgyukat szigorú és körültekintő vizsgálat alá vonó személetet. (Nota bene ez utóbbi még rendjén is volna, nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire követendő a Heidegger által a Was heisst denken? c. tanulmányban megfogalmazott út; a gond az, hogy korunk filozófusai esetében éppenséggel nem erről van szó.)
A filozófia ma nagyotmondás, okoskodás, végeredményben a derridai metódus félreértése, félreértett használata.
Ami még fájóbb: a költők már a legelején azért vacognak, hogy nevüket mihamarabb nyomtatásban lássák viszont. Puszta irodalom, amit művelnek. Utoljára Pilinszkynél, és valamennyire Petrinél volt felfedezhető az a hallatlan elszánás, amely alá mer ereszkedni a szakadék tébolyító idegenségébe. Nem másért, nem ilyen-olyan haszonért – magáért.
***
Jó volna, ha a nyugati ember felfedezné magának ama másik tükröt is. Amit oly előszeretettel bámul, nem mutat mást, csupán esendő testet.
***
A mi korunk az irónia nagy korszaka. A paródia, a nyuszifül érája. Egészséges dolog, ha egy közösség tud saját magán nevetni, de a betegnél is betegebb, ha ezt kétségbeesésében, lemondóan teszi.
Bizonyos magasabb törvényeket orrontva azt kell mondanom, ez egyben az utolsó nagy korszak is. Akkor is, ha jut még neki párszáz év.
***
A mi nagyszerű, hódító nyugati civilizációnk minden magabiztossága és látszólagos stabilitása ellenére csak légvár. Nem kell tartani a keleti széltől – összedől az magától.
Avagy megmenekül, ha utat tör magának a kolonializáció, ha a tér szűkültével meghódítjuk a Naprendszert is. És akkor megint ugyanott vagyunk. Nem ismertük fel az itt, a most jelentőségét. Nem tanultunk semmit.
***
Mindez triviális. Mindez közhely. Minden kor magamagát tartotta a legszennyesebbnek, tehát a legutolsónak. És mégis, újra és újra megtörténik ugyanaz.
Unalmas.