SZINOPSZIS
Község valahol Kelet-Magyarországon, tél eleje, hó és sár. Kovácsék disznót vágnak. Az utolsó simításokat végzik – alkonyodik. A társaság (a család, néhány rokon és ismerős) nagyobbik része már egyébként is kellően spicces, de vacsora előtt azért még felhajtanak pár kupica pálinkát. Nevetgélnek, ugratják egymást.
A családfő kisebbik fia, a 12 éves Laci szemmel láthatóan kirí ebből a kompániából. Csendes, félszeg, álmodozó típus. Nem szívesen vesz részt a gyakran durvaságig menő beszélgetésekben, elviselhetetlenül parlaginak tartja a többiek mókáit, inkább tovább kint marad a hideg udvaron, mikor a többiek már bementek vacsorázni, és mikor bemegy, akkor is húzódozik. Különösen a nyakas, iszákos apjától tart.
A vacsora előtt, alatt és után is folytatódik az ivászat, így az este folyamán egyre groteszkebb helyzeteknek lehetünk tanúi. Az asszonyok valamelyik celeb aktuális húzásairól diskurálnak, mindegyiküknek sommás véleménye van a fejleményekről. Az egyik kisszobában két unokatestvér és a velük egyidős szomszéd kölyök kártyáznak pénzre. Egyikük csalással vádolja meg a másikat és lekever neki egy pofont. Az udvaron, a fáskamra mögött a családfő próbálja sógornőjét magáévá tenni. Az eleinte vevő a flörtre, de mikor a férfi igazán belemelegedik, kiszakítja magát a karjai közül és berohan a házba. A többi férfi odabent énekel, „politizál” nagy hangon, nem hallják meg, hogy az egyik szobából a nagymama segítségért kiált. Csak éjfél felé néznek rá, és látják, hogy elesett, a földön fekszik. Kihívják az orvost, akit aztán már-már zaklatásig menően traktálnak étellel és itallal. Laci, akit alig vesz észre valaki, helyiségről helyiségre járkál, mindennek tanúja lesz.
Másnap a nagy hidegben Laci és az apja az előző nap betöltött kolbászokat készíti elő füstölésre. Csendben dolgoznak, az apa szól csak néha. A szomszédból átjön Zoli, hogy elkérje a szívlapátot. Miután megkapta, hazaviszi. Apa és fia dolgoznak tovább, mígnem a fiú három nagy csattanásra lesz figyelmes – mintha az előbb elkért lapát ütődne a betonhoz. Megkérdi apját, szerinte mi lehetett az. Az apa halkan szól vissza: „Zoli kutyája hármat fialt.” A fiú nem hagyja, hogy elhatalmasodjon rajta a sírás. Szótlanul járatja kezeit. Mintha beletörődött volna…
RENDEZŐI KONCEPCIÓ
A film arról a sajátos történelmi, társadalmi, politikai és kulturális meghatározottságokkal bíró övezetről szól, amely nemcsak földrajzi, hanem fogalmi képződmény is: Kelet-Európáról. Egész pontosan: a kelet-európaiságról.
Az itt élők számára a provincialitás, a mindenféle autoritások iránti feltétlen alázat, a megalázottság, a szabadsághiány évezredes élmény. Hogy mindezt kritikailag is láttatni lehessen, méghozzá kisjátékfilmnyi terjedelemben, olyan vizuális stílusra van szükség, amit Alekszej German fejlesztett tökélyre a Hrusztaljov, a kocsimat! című filmjében.
E stílus leglényege a folyamatos, zaklatott kameramozgásban rejlik (mely azonban nem hosszú beállításokkal operál). A kamera szinte főszereplővé válik (ám nem tolakodik előtérbe), folyamatosan pásztázza az eseményeket helyszínről helyszínre, majd anélkül, hogy egy adott cselekmény egy adott helyszínen dramaturgiai értelemben befejeződne, máris továbbáll. A stílus gyakran mellőzi a megalapozó plánokat, így ennek hiányában, valamint a folyamatos mozgás eredményeképp mintegy labirintusossá teszi a teret, amiben mindinkább elvész a néző. Ez azonban azt a fontos célt szolgálja, hogy egyfelől a néző kénytelen legyen az intuícióira, érzelmeire hagyatkozni, és ne bíbelődjön a szereplők közti kapcsolatok logikai feltérképezésével, másfelől pedig azt, hogy létrejöjjön egy olyan fullasztó, magába záró vizuális közeg, ami a fent említett földrajzi és fogalmi övezetnek is sajátja.
Ezt a fajta vizualitást valósághű párbeszédekkel és dikcióval támogatjuk meg, ezért nem hivatásos színészekkel forgatunk.
A dokumentarista stílust mindazáltal a leghatározottabban elvetjük; itt az olykor groteszkbe hajló, a világítás részleges hiánya és a kamera közelsége miatt létrejövő stilizált jeleneteken van a hangsúly.
A vacsora utáni fékevesztett dáridó ritmusára felépített vizuális és akusztikus világ az utolsó jelenetnél törik csak meg: a kamera mozdulatlan és részvétlen, akár a szélfútta, havas udvar.