A szőke, copfos lány nesztelenül belép a terem legalsó szintjén lévő ajtón. Olyan magasan és olyan messze ülök tőle, hogy észre se veszem, amint a fekete mappáját maga elé tartva beszélni kezd. Lágy hangon köszönti az előadás résztvevőit, és második mondatával máris rátér a lényegre: előkészíti a talajt az ámulatba ejtéshez. Ehhez nincs is másra szüksége, mint tételesen felsorolni a vetítőterem és a vászon technikai paramétereit. Hogy fél futballpályányi felület, ezüstbevonat a jobb fényhatás kedvéért, wattok és mikroprocesszorok, milliónyi képkocka. Hogy itt minden ülőhely a legjobb helynek számít, látóterünkbe egyetlen sötét tarkó sem illetlenkedik be. A fotel rendkívül kényelmes, vörös bársonyhuzattal van bevonva.
Az egész ceremónia, mely a nézőknek már a vetítés megkezdése előtti megfelelő lenyűgözöttségi szintjére hozását szolgálja, igen hasonlatos ahhoz, ahogy a mozi hőskorában a vándormozisok felkonferálták filmjeiket az újdonságra, érdekességekre mindig éhes közönségnek. A körítés természetesen teljesen más, mint akkor volt: kávéházak, olykor istállók helyett ma a plázák kéttucatnyi vetítőteremmel rendelkező megamozijai szolgálnak az esemény helyszínéül. Már a kezdet kezdetén össze volt kötve tehát a mozi a fogyasztással (vö. vásári látványosság), és ez nem változott azóta sem, sőt: a pláza mint olyan a fogyasztás, a konzumkultúra csimborasszója.
Nyilvánvaló továbbá az is, hogy jócskán megváltozott a befogadás módja: a huszadik század nagy találmányai, a pátosztalan gigantizmus hajszolása láttán és azt megszokván manapság igen nehéz az embereket valami újjal elkápráztatni, meghökkenteni. Szemünk és képzeletünk mérhetetlenül lustává vált. A 3 dimenzióban vetített film paleontológusának cikkanó kalapácsa alól „felénk” pattanó kavicsdarabkákat látva maximum egy visszafogott „Oh” hagyja el szánkat, és meg sem fordul a fejünkben, hogy kimeneküljünk a teremből, ahogy tették a régiek a ciotat-i állomásra befutó vonat láttán. Hiába tehát a harsányan pontos imitáció, a néző nem dől be neki.
Többek között ebben rejlik az IMAX-technológia nagy sikere. Abban, hogy gondtalan szórakozást nyújt, hogy kikapcsolja, ön-feledtté teszi a nézőt. (A kikapcsolódás szó jelentésébe mintha visszamenőleg belejátszana a modern ember gépszerűsége, a munkafolyamat mechanizált elemeként történő léte.) Ha szórakozik, akkor arra az időre nemet mond az összeszedettségre. Figyelme felaprózódik, ő maga ellazul. Így válik ön-feledtté, vagyis megfeledkezik a gondról, mint a jelenvalólét legfőbb ontikus szervezőelvéről. Gond híján kínjaitól is megszabadul egy kis időre.
A hangsúly tehát a kényelmességen van. Kényelmes a fotel, amiben ülhetünk, és kényelmes a befogadói pozíció. De mihez képest kényelmes? A valóság, az objektív külső világ rendkívüli bonyolultságával, mozgásaival, színeivel és minőségeivel állandó értelmezésre kényszerít és csábít. A fény mellett rendelkezik tömeggel, ezért roppant veszélyes közeg az eszes és előrelátó ember számára. Állandó erőfeszítésre és gondolkodásra van szükség benne a túlélés érdekében. Gondolkodásra, tehát arra, hogy mintegy a dolgok mögé is bepillantást nyerhessünk. Ez a bepillantás alkalmasint nem a látással történik, hanem – többek között − a látásból nyert absztrakciókkal, vagyis egyfajta virtuális látással. E virtuális látás a dolgoknak azt az oldalát is megmutatja nekünk, amelyet éppen nem látunk szemünkkel, azaz képet hoz létre róla. Képet képez az agyunkban, amely ennek értelmében tehát képzel. A valóságban való eligazodáshoz és túléléshez képzetekre van szükség. A képzetek valami elemi entitások, amelyeket a képzelet szervez rendszerbe. Minthogy rendszerről van szó, energia szükségeltetik a működéséhez, a képzelet így erőfeszítést igényel az embertől. Meg kell erejét feszítenie ahhoz, hogy a szemlélt dolgot minden oldalról jól megközelíthesse, és így lényegét helyesen érthesse. Az erőfeszítés, az összeszedettség az ellazulással, az önfeledtséggel, a szórakozottsággal ellentétes állapot, és ezzel együtt ellentétes a kényelmességgel mint olyannal is.
A három dimenziós film a három dimenziós tér illúzióját nyújtja. Van hosszúsága, szélessége, és bizonyos értelemben van mélysége is. De nincs tömege. A fényt munkálja meg, fényszobrászatnak is nevezhetnénk. A vizualizálódás évszázados tendenciájának koronájaként a fény minden eddiginél hatékonyabb tárolását teszi lehetővé, egyszersmind leghatékonyabb megőrzését az emlékezet számára. Nem elégszik meg az idő bebalzsamozásával, a teret is be akarja balzsamozni. E látszólagos „erényeivel” szemben ugyanakkor éppenséggel az emlékezet ellenében működik, mert valóságosként, tömeggel és mélységgel rendelkező dologként kínálja fel a már nem létezőt, becsapva ezzel az emlékezetet és az emlékezőt.
Mint láttuk, a valóság mint dinamikus rendszer önmagát folytonosan nyitva tartja az interpretáció számára. A benne lévő létezőkre való rálátás végtelen számú nézőpontját, olvasatát foglalja magában. A nézőpontváltás szabadságának biztosításával megszámlálhatatlan értelmezési lehetőséget nyújt. Ehhez képest a 3D-film egyetlen meghatározott nézőpontot erőszakol rá a befogadóra, lehatárolva ezzel mind az érzékelés, mind az értelmezés lehetőségeit. A 3D minden más hordozónál jobban irányítja a figyelmet. A bebalzsamozott fényt önkényesen ruházza fel határokkal, nem engedi, hogy a dolgok mögé lessünk, hogy egyénien, szabadon, az egyes egyedül ránk jellemző módon értelmezzük a látottakat.
A 3D-filmekben a látvány minden elemében szigorúan kiszámított, nem hagy teret az esetlegességeknek. A néző mindennél jobban irányítva van. Olyan ez, mintha etetnék, akár egy csecsemőt. Nem aktívan vesz részt a befogadási aktusban, jóllehet ő maga a befogadó alany. Benyomásaim alapján ez a kényelmes pozíció magyarázza, miért nyújt akkora élményt a 3D: mert mintegy elhelyezi a befogadót egy anyaméhbeli, gondtalan ősállapotban; mint fentebb írtam, eltávolít a gondtól, felszabadít az erőfeszítés terhe alól. És mivel tömeggel sem rendelkezik, formájával biztosít arról, hogy semmi bántódása sem eshet a nézőnek az előadás alatt. Hiába tátong előttem a felbőszült T-Rex nyálkás szájürege, én álmatag tekintettel dőlök át egyik könyökömről a másikra kényelmes fotelomban ülvén.
Az imaxbudapest.hu weboldalon olvasható az alábbi mondat: „A 3D mozi olyan helyekre visz el, amelyekről eddig csak álmodhattunk.” Rögtön eszembe jut róla, mit mondott Pasolini Giottója a Dekameron végén: „Minek megvalósítani egy művet, amikor olyan szép csak álmodni róla.” Álmodni – elképzelni. Fantáziálni róla. Amíg nem vette körül őket annyi harsány inger, az embereknek magas fokon működött a fantáziája. Ma már nincs szükség az erőfeszítésnek erre a formájára. A 3D újabb módja a fantázia, a képzelet ellaposításának, végső soron újabb lépés a felejtés felé. Mindennek tetejébe még magának a gondolkodásnak az aktusától is mentesít.
A gondolkodást fogalomalkotás, azaz tárgyiasítás, a meggondolandónak a megfoghatóvá tétele előzi meg. A német nyelv jól mutatja ezt: a megfogásból (greifen) lesz a fogalom (Begriff). A megfogáshoz a dologgal szemben kell elhelyezkednem, másképp nem lennék képes felmérni a határait. E szemben-állás okán nevezi a német a tárgyat Gegenstandnak. A fogalomalkotás, az absztrakció a 3D-filmben nehézkessé, majdhogynem lehetetlenné válik, a háromdimenziós térélmény ugyanis szinte „beszippantja” a nézőt a film terébe, az események részesévé teszi (a néző „elhajol” a lepattanó kavicsdarabkák elől). A látvány telítettsége elzárja az utat az absztrakciótól – a nézőt ezzel megfosztja az eleven esztétikai hatás útján nyerhető fogalomalkotástól, a továbbgondolástól. A látvány magamagáért van. A néző végignézi a filmet, a látvány a zsigereiben hat, de a látottakra való reflektálás elmarad.
A 3D mozi addig elérhetetlennek tűnő helyekre visz el, nem szükséges többé álmodoznom, ez már a valóság. Különös, számomra a kétdimenziós kép minden „egyenetlenségével” együtt is valahogy valóságosabbnak hat, mint a háromdimenziós kép szinte tökéletes illúziója. Talán éppen azért, mert az illuzórikusság maga jobban tetten érhető itt. Már jó előre, még a moziba menet tudom, hogy „be fognak csapni”. Abban reménykedek, hogy a dinoszauruszok világát jobban meg fogom ismerni a filmet megnézve, de tudom, hogy amit majd látni fogok, csalódást fog okozni. Épp ott válik lehetetlenné a valóság megismerése, ahol az a legharsányabban van felajánlva. A legenda szerint az ókori görög festőnek, Zeuxisznak a „Szőlőt vivő fiú” című képe olyan élethűre sikerült, hogy a madarak rászálltak a szőlőre. Azóta finomítják a trompe l’oeil-technikát, melynek eddigi legélethűbb megvalósulása a három dimenziós film. A moziba ballagtomban tehát már tudok a nagy átverésről, naiv madárkának érzem magam, tisztában vagyok vele, hogy nem fogok szőlővel jóllakni, és lám – mégis megyek, megveszem a drága jegyet, és hagyom magam lenyűgöztetni és átverni.
A film hatása zsigeri volt, majd beleszédültem. Kábán botorkálok a félhomályban a kijárat felé, hogy visszaadjam a szemüveget, melyet egy órája úgy nyújtottak felém, hogy érezzem, egyfajta beavatási szertartásban van részem. A szőke, copfos lány már ott áll az ajtóban, veszi el a szemüveget, cinkos mosolya szavak nélkül teszi fel a kérdést: „Ugye tetszett?”