„Olyan szenzációban van részem, ami engem érint, a többieket nem.” Amikor ezt mondja, még a Gellért Szálló éttermében ül, előtte egy csésze gőzölgő leves, lengenek a könnyű fehér függönyök, odakinn bántó napsütés. Csupa unalomig ismert körülmény tehát, mindannyiunk által számtalanszor tapasztalt jelenség. De akkor a levegőben már nem volt levegő, egyedül ő érezte a vákuumot az ubikvitásban, innentől fogva valami már egyes-egyedül őt érinti, a többieket nem. Valahol itt, az ötvenedik oldalnál kezdődik a Saját halál című Nádas Péter regényben az, ami − saját halál. Beindul a kegyetlen reflexiós mechanizmus, a csontbelsőig ható önanalízis. Ettől a pillanattól kezdve olyan benyomások (szenzációk) érik őt, amik számunkra nem elképzelhetők, mert halálunk még nem tűnt fel saját létezésünk horizontján. Túlnyomórészt halál-érzet nélkül létezünk, pedig „mihelyt az ember a világra jön, már elég öreg ahhoz, hogy meghaljon.” Heidegger idéz a Der Ackermann aus Böhmen című könyvből a Lét és időben, maga pedig azt mondja: „A halállal elgondolt bevégződés nem a jelenvalólét véget-ért-létét jelenti, hanem e létező véghez-viszonyuló-létét. A halál a létnek egy módja, amelybe a jelenvalólét nyomban belép, mihelyt van.” Továbbá: „A halál, amennyiben »van«, lényegszerűen mindenkor az enyém. […] A meghalás nem esemény, hanem egzisztenciálisan értendő fenomén.” Ez lesz a kiindulópont a Nádas-regény és a belőle készült Forgács Péter-film összevetésében.
***
A halál, amennyiben tényszerűen meghalás, lényegénél fogva már mindig is csak saját lehet. Ily módon – minthogy sohasem lehet tapasztalat, hiszen aki tapasztalásához elérkezne, a kritikus pillanatban megszűnik tapasztalni, képtelenné válva ezzel a számadásra –, tehát ily módon másokkal közölhetetlen. Tapasztalat és az ebből absztrahált fogalmak híján a még élőnek semmiféle tudása nem lehet róla, ezért reprodukálni sem tudja. A halál az egyetlen fenomén, amely ellenáll a mimézisnek. A közkeletű halálfogalom felől értelmezett halál (ami nem több elfedő metaforánál) ezzel szemben szívós idegensége ellenére is ismerősnek hat. Lépten-nyomon a nemlétbe ütközünk. A ravatalon fekvő szerettünk teljességgel idegen arca és hideg homloka, az elkorhadt fatörzs vagy az októbervégi csípős avarszag hasonló tudattartalmakat konstituál bennünk, lehetővé téve − többek között – művészi alkotások létrehozását és megértését. Az öncsalás rejtve marad, nem tűnik fel, hogy éppen a lényeg hiányzik. A halálhoz való érkezésben megélt érzetek és gondolatok segítségével hozzávetőlegesen ugyan körülírható a halál, de e közlés nem tárja fel magát a dolgot, csak mond róla valamit. Amikor Nádas szíve leáll, és a halála előtt egy pillanattal egybecsúszik halála és születése, hiteles tanúvá válik. Tanúságáról könyvet ír, amit mi nem érthetünk meg. A szavakba kódolt tartalomról nincsenek fogalmaink. A Gellért Szálló ablakai előtt lengedező fehér függöny még maradéktalanul érthető és releváns számunkra, a reanimáció előtt a sötét csatornában megtett dupla csavarmenet mint látványként ható, absztrakt testi érzet már nem. A regényből filmet készíteni szándékozó rendező számára ugyancsak e másodlagos, közvetett anyag jut. Szenzációira alapozva képet alkot a szóban forgó dologról (tehát nem magához a dologhoz − a halálhoz − férkőzik közel), emócióit, élményeit saját korábbi tapasztalataival (vö. ravatal, korhadás, őszillatok) és fogalmaival kiegészítve és módosítva struktúrába szervezi, a lényeget, vagyis a halált mint olyat végleg elfedve ezzel. [Mindez hasonlatos a látás működéséhez, ami csupán „egy mélység felületét, egy tömeg keresztmetszetét” (Maurice Merleau-Ponty) adja, térbelisége ellenére valahogyan síkszerű.] Talán olcsó tudálékosságnak nevezhető ítéletem, de úgy gondolom, illett volna más címet adni a filmnek, vagy legalábbis elhagyni a ’saját’ jelzőt. Nyilvánvalónak tűnik, hogy Forgács Péter is tisztában volt filmterve eredendő lehetetlenségével. Nincs helye értelmezéseknek, pláne átértelmezésnek, marad a csupasz, minuciózusan megtervezett és kivitelezett illusztráció. Számtalan rendhagyóság közt különösen e primer, áttételek nélküli színrevitel figyelemre méltó. Csonkítatlanul elhangzik a regény szövege, méghozzá a szerző tolmácsolásában, amit olykor akadozó, pillanatfelvétel-szerű, máskor súlyosan mozduló képek támogatnak meg. A regénybeli egyes szám első személy egy sajátos nézőpontban fogalmazódik újra a filmben: sok egyéb miniatűr részlet (pl. egy borospohár széle, apró nitroglicerin-tabletták nagyközelije stb.) mellett a haldokló test is részleteiben tárulkozik fel, mely a látvány szögéből adódóan olykor ugyan a sajátunkként hat (objektív = szereplő tekintete = nézői tekintet), de az egyénítő arc képének hiánya miatt (mely szintén csak részleteiben látható) a test idegen, tárgyszerű marad. A regény mondatai közül nem érzik ki ez a hűvös tárgyszerűség. Az illusztrativitás a mindennapi életből ismert banális cselekedetek, ezerszer ismételt mozdulatok megmutatásában igazán magával ragadó. A látvány, minimalizmusa ellenére (vagy épp ezért), elementáris erejű, az illusztráció pontos. A rendező még a levegőt is kiszívta képei közül, a szűk plánok, elmosódó kontúrok, bukdácsoló felvételek kirajzolta klausztrofób térből mintegy kipréselte az oxigént. A néző maga is részesévé válik az infarktus előtti fuldoklásnak, a szívritmus zavarainak. Szenzációs látvány, borzol, izgalmat okoz, telhetetlen szemünkre sokkolóan hat, persze nem úgy, ahogy egy katasztrófa képei a híradóban. Szó sincs bombasztikusságról. Ez főként a narrátor, Nádas Péter precíz, minden harsányságot és keresettséget nélkülöző intonációjának tudható be. Sehol, a legfokozottabb pillanatokban sem hangsúlyoz, monotóniája ellenére mégis árnyalatokkal telíti a képeket, úgy értelmez, hogy nem értelmez. Ilyen fokú pontosság és szöveghűség már felveti a kérdést, hogy akkor „szükséges volt-e” egyáltalán adaptálni a regényt? „Kellett-e” az, hogy érzéki módon kínálkozzék fel az, ami a regényben elvonatkoztatva, a verbalitás szintjén megvan? Régi probléma ez irodalom és film viszonylatában. Az olyan „regényfeldolgozások”, mint Bresson Zsebtolvaja vagy Tarkovszkij Sztalkere, irodalmi alapanyaguknak legfeljebb a vázát őrizték meg, amit aztán radikálisan új tartalommal töltöttek meg. A regény náluk csupán kiindulópont, alap, melytől filmjük elrugaszkodhat. Forgács Péter filmje ellenben a regény „letapogatása”, pontról-pontra való érzékivé tétele. Ez mindaddig működőképes, amíg az élet, a létezés mozzanatait jeleníti meg, amíg az ehhez kapcsolódó fogalmiságot párolja át zsigerekre ható képekké, hangokká, szagokká. A halálról viszont nincsenek szenzációink, a halál a legtisztább elvonatkoztatás, járulékos jelenségeinek filmen való megmutatása nem e nemlétet közlik, hanem mozgást, vagyis létezést. A szív leállt, a haldokló a szívmegállás és a reanimáció között eltelt három és fél perc alatt millió évekre visszatért a születés előtt már megtapasztalt ősállapothoz, eközben a filmkockákon feltűnik az erős színekben pompázó, vibráló körtefa, a víz felszínének hullámzása alulnézetből. Csupa élet, csupa elevenség. A halált kéne látnunk, de az életet látjuk. Hogy a halál megkísérelt ábrázolásán nem sikerül túljutnia a rendezőnek, jól érzékelteti a regénybeli körtefa motívuma. Egy teljes ciklus stációit követhetjük nyomon a könyv lapjain: a fa előbb az ősz színeiben pompázik, aztán lombját vesztve már fel is készül a közelgő tavaszra, amikor újra virágokat bonthat. Az élet halálba fordul, de aztán megint lüktetni kezd, épp az író haláltusájával és újjászületésével párhuzamosan. A film a halálnál megakad. Az utolsó kockákon még látjuk, amint készül a sült krumpli, amint a főszereplő visszatér mindennapi, tőle immár idegen foglalatosságaihoz, de az egész hátborzongatóan halotti marad, különösen azon a képen, amin két ablak halvány fényei emelkednek ki a tömbház falának sötét textúrájából. E halotti kép, szemben a könyv utolsó lapjainak érett körtefájával. Egyébként talán ez a fa az, ami a leginkább megfilmesítésre ingerel, minthogy maga is filmként hat, ha a könyv lapjait ujjbegyünkkel gyorsan végigpergetjük. Paradox helyzet: a könyv egyszerre kínálja fel magát a mozgóképi kifejezés számára formai jegyeiből fakadóan, és vonja meg magát a tartalom szintjén. Még egyszer: a halál tökéletesen kifejezhetetlen. A könyv olvasóját azonban, ha kellően aláereszkedett a mondatok szakadékába, ha érzékenyen közelített a szavak kombinatorikájához, valami mégis megérinthette. Érezni vélhette a dupla csavarmenetet is a sötét alagútban. Beszippanthatta, magába engedhette a regény sűrű szövete. Az olyan absztrakt kódolási rendszer, mint az írás, értelmezések végtelen sokaságát engedélyezi, szabad nyíltságba, sokdimenziós burokba helyezve az olvasót. E nyíltságban az olvasó voltaképpen önmagához közelít, önnön középpontját érinti. A film más. Eredendően keretezett, lehatárolt látvány, meghatározott látványelemek paradigmáiból mindig egyetlen, konkrét elemet választ ki, azt mutatja. Azt kényszeríti a nézőre, ha úgy tetszik. Körtefa helyett egy körtefát. Míg a regénytérben egyfajta virtuális látással, virtuális és rugalmas érzékeléssel kalandozhatunk össze-vissza, addig a film egyetlen nézőpontot engedélyez csupán, noha a teret magát azért nyitva hagyja. Amott önkényesen ruházhatok fel szereplőket és helyszíneket nekem tetsző tulajdonságokkal, sajátosságokkal, itt önkényesen választatik ki egyetlen arc, egyetlen miliő. Amaz bizonyos értelemben az enyémmé válik egyfajta szimbiotikus kapcsolat keretében, ez tárgyként helyeződik szembe velem (vö. ném. ’Gegenstand’). Habár úgy tűnik, mintha az írást fedné keményebb páncél (az érzékiségre húzott absztrakció burka), valójában a film az, amely elevensége és közvetlenebb befogadhatósága ellenére a tárgynak csupán határait, felületét kínálja fel. A film megsebzi az irodalmi alkotást: rést üt a testén, megmutatja a bőr alatt lüktető-duzzadó húst. Ez az olvasó „kirablása”, felettébb barbár cselekedet. A képzelet ellenében működik az átfordításnak, érzékivé tételnek ez az aktusa. Forgács Péter lenyűgöző érzékenységről és alázatról tett tanúságot, amikor elkészítette filmjét. Az utóbbi évek egyik legfontosabb és legnagyszerűbb magyar filmjét. Leheletfinom benyomásaiból komponálta meg művét, ami él, lélegzik, mint minden igazán nagy mű. Szenzációs film.