Rendszertelen gondolatok következnek alant arról, miben látom a költészet lényegét. Elsősorban is azért kell feltennem magamnak ezt a kérdést, mert olyan kor gyermeke vagyok, amelyben nemcsak az erre adott „válasz” lehetősége lehetetlenült el, hanem maga a kérdésfeltevés is alig érthető. Nem mintha régebbi századokban magától-értetődőbb lett volna ez, manapság azonban a gyorsuló ütemben komplikálódó világszövedék mindinkább elrejti előlünk nemcsak a költészet mint olyan problematikáját, hanem a művészetét is. Magyar nyelvet és irodalmat hallgatok, valamennyire és valamiképp tisztában kell lennem ezzel a dologgal kapcsolatban.
A gondolatmenet pedig azért lesz már előre borítékolhatóan rendszertelen, mert egyfelől nem tudom pontosan meghatározni azt, honnan és miből indulok ki, másfelől az sem világos előttem teljesen, hogy hová akarok megérkezni. Mindkettő felróható műveletlenségemnek, ebből adódóan világképem körvonalazatlanságának. Hogy mégis legyen valami fogódzóm, úgy döntöttem, negatív irányból indulok el, és ahhoz képest fejtem ki gondolataimat, benyomásaimat a költészetről, amit nem tartok (érvényes) költészetnek. Az avantgardizmus néhány jelenségére való reflexió – mintegy konvex módon – talán kidomborítja álláspontomat. Egész pontosan Kassák Lajos A korszerű művészet él című tanulmányát veszem ehhez alapul.
Néhány kedves szerzőm nevét, akiktől sokat tanultam, és akikre fogok is hivatkozni, előre és külön megemlítem: Martin Heidegger, Friedrich Hölderlin, Rainer Maria Rilke, Pilinszky János, Nádas Péter, Simone Weil, Andrej Tarkovszkij. Itt jegyzem meg, hogy szeretnék eltekinteni a tudományos igényű hivatkozásmódoktól, hogy valamelyest gördülékenyebbé tegyem ezzel esszémet. Ha mástól származik valamilyen gondolat, azt természetesen jelzem.
*
Nézzük elsőként, milyen történelmi kontextusban és hogyan jött létre az avantgárd. Az avantgarde francia szóösszetétel ’előőrs’-öt jelent. Vajon minek az elő-őrsét jelentheti? A jövőét. Valamely dolog csak akkor értelmezheti magát a mindenkori jelenben az ehhez képest számított jövő elő-őrsének, ha gyökeréig ható időtapasztalattal rendelkezik, ha az idő fogalmához a folytonosság, a változás, a tovalendülés képzetét köti, és e képzet egyszersmind a legelevenebb élménye. A felfokozott (lineáris!) időtudat a modernség legsajátabb eleme, alapvető mozgatója.
’Modern’, ’modernség’, ’modernitás’ – mit jelenthetnek ezek? Valami nagyon kusza, alig-alig körvonalazható jelenséggel állunk itt szemben; helyesebben: vagyunk benne. Hogy valamelyest tisztába jöjjünk e fogalmak mibenlétével, nézzük meg (Franz-Xaver Kaufman német szociológus segítségével), honnan erednek. Már a latin eredetű ’modernus’ szó első említése − vagyis az 5. század – óta arra irányul, hogy a mindenkori jelent a múlttól megkülönböztesse. Nagy Károly e kifejezéssel határolta el korát a római kortól, míg a középkor a moderni-antiqui oppozícióval különböztette meg korának új filozófiáját az antik hagyományoktól. A terminus ott munkál a felvilágosodás korában is, itt inkább politikai felhangokkal („les anciens”, „les modernes”). Több évszázados múltra tekint tehát vissza a szó, hagyományosan mégis Baudelaire fellépéséhez kötik a modern kor kialakulását, aki az eredeti jelentések (’jelenbeli’, ’új’) mellé fölvett egy újat: ’divat’. Ahogy maga a költő fogalmaz: „A modernitás az az átmeneti, a múlandó, ami másképpen is lehetett volna, a dolgok egyik fele, míg a másik fél az örök és a megváltoztathatatlan.” A divat lényegénél fogva újból és újból meghaladott, ehhez hasonlóan „egyszer minden modernitás szükségképpen múlttá válik” (Kaufman). Ami múlttá válik, abból klasszikus lehet. Innét a ’klasszikus modernség’ elnevezés. Jönnie kellett tehát valaminek, ami – hogy a modernitás legitimitását megőrizhesse – a jelenhez való kötődést kitágítja a jövő felé. Itt a jelen már nem a múltból, és nem is a jelenből (saját jelenéből) értelmezi önmagát, hanem egy jövőkép felől nézve, ami felé tart. Valami felé tartani – ez mozgást feltételez. A mozgás lesz az avantgardizmus emblémája – nem is véletlen, hogy épp a mozgás apoteózisát hirdető futurizmus lett az avantgárd első manifesztációja. Később még lesz szó mozgás és költészet viszonyáról, egyelőre inkább maradjunk a modernitásnál általánosságban.
Még egyszer: a modernitás talapzata a jelen, az avantgárdé a jövő. De mert az avantgárd a modernitás hajtása, egyúttal a jelenhez is tartozik. Egész pontosan: minden ízében a jelenben működik, a jelenből merít, csak a jelent ismeri el az emberi létezés autentikus helyeként. E kettős kötődés viszont önellentmondásba taszítja az avantgárdot. Munkálkodása a jövő felé irányul, az Ígéret Földje lebeg szeme előtt. A szép új világ megkonstruálására törekszik, ennek előfeltételeit teremti meg saját jelenében. Csakhogy ekként e jelen nem önérték, csupán potencialitás. A Ma fennen hangoztatott apoteózisa így magamaga ellen tör.
Minden, ami a múlthoz köthető, megcsontosodott dologként tűnik föl az avantgárd előtt, amely egyértelműen meghaladott. Alapvető szó ez az avantgárdisták munkáiban: ’meghaladni’. Haladás és fejlődés a modernitáshoz két legszorosabban kapcsolódó fogalom, bár – mint Kaufman kimutatja – lényeges különbség van közöttük. „Míg a »haladás« bizonyosnak föltételezi a jövő tökéletesíthetőségét, perfektibilitását, a modernitás csupán programként tartalmazza.” A fejlődés képzetét legélesebben a 19. századi tudományos-technikai forradalom implikálta, mely azonban nem más, mint örök remény, hit egy jövőbeni, kollektív szellemben egyesülő, boldog emberiségben, melyet az értelem tart egybe. A fejlődéshit az extrém sebességű technicizálódás korszakában mintegy vallási jelleget öltve a keresztény teleológia helyébe lép, átveszi annak gyakorlati szerepét. A haladás és fejlődés képzetei nem nélkülözhetik a múltat, minthogy elválaszthatatlan tőlük a kontinuitás; ezzel szemben a modernitás horizontját a jelen és a jövő alkotja, melyből ki van zárva a múlt. Ami bennük közös, az a változás.
„Az idő: mozgás, s a mozgás: változás” – írja Kassák. S ez is tőle van: „A múlt művészetében összesűrített úgynevezett gondolati és érzelmi tartalom már rég meghaladott, semmitmondóvá lett részünkre.” Ennek a mondatnak nagyon súlyos következményei vannak. Erre a semmitmondóvá válásra egyetlen, a modernitással foglalkozó filozófus sem szalasztja el a reflexiót. Két jellemző gondolatmenet: „Mit is bírálnak? [ti. a modernizmust bírálók – G. T.] A hagyományos formák eltűnését a mindennapi élet gyakorlatából: odalett a tisztelet és a kölcsönös bizalom, megszűntek a társadalmi kötelékek (…) megsemmisültek olyan hagyományos értékek, mint a mértékletesség, a tisztelet, az illem, a munka szeretete, az önfegyelem. Az eredmény: a dekadencia, a gyökértelenség és a közönségesség eluralkodása, egy olyan világ, amelyben kíméletlenül érvényesül az önző becsvágy és az élvhajhászás. Mindenki megköveteli magának »a boldogságot és az azonnali kielégülést« – a »rút hedonisták világa« ez.” (Iring Fetscher) „A bomlasztás stigmája üti rá a valódiság pecsétjét a modernségre; az, amivel a mindig azonosnak lezártságát kétségbeesetten tagadja; a robbantás a modernség állandó tényezőinek egyike. A hagyományellenes energia önemésztő örvényléssé válik: ennyiben a modernség mítosz, önmaga ellen fordítva. A mítosz időtlensége az időbeli kontinuitást megtörő pillanat katasztrófájává lesz.” – ezek a mondatok az egyébként a modern kor szelleme mellett elkötelezett Adornótól származnak. Látnivaló tehát, milyen éles hangvételű, már-már ádáz vitákat robbant ki a modernség komplexuma.
Mindez természetesen megjelenik a művészetelméletben is, sőt azt mondhatnánk, itt kristályosodik ki leginkább a probléma. Könnyen belátható, hogy az érvényes művészet értékhordozó jellegű. Az érték létmódjától elszakíthatatlan az időbeliség, pontosabban időtállóság. Szükséges, hogy amit értéknek tekint egy generáció, azt a következő is tekintse annak, különben elvész az értéket mint olyat kitüntető tulajdonság, az, hogy az érték fogódzó. Amiben meg akarunk kapaszkodni, annak alappal kell rendelkeznie. Az alap a múltba való belegyökerezettség – ez biztosítja a stabilitást. Ami nem rendelkezik alappal, az stabilitással sem bír. Az aktuális ilyen, hiszen nélkülözi az időbeli kiterjedtséget. A szüntelenül tovafutó pillanatra van rászögezve. Az aktuális értelmezhetetlen mind a múlt, mind a jövő felől szemlélve. Az itt-és-most-ság az ideje és helye, ezért önmagát emészti. Az avantgárd műalkotást is az aktualitás tünteti ki, akárcsak egy mobiltelefont. E hasonlat nem képzavar, közvetve maga Kassák is erről beszél: „A művészetet mint mindennapi életünk feldíszítését tanultuk megismerni, s élettendenciánk mai emberségünkkel minél inkább bekapcsolódni a körülöttünk nyüzsgő világba.” Ha a műalkotás egyetlen kitüntető jegye aktualitása, ez a következő pillanatban már le is leplezi azt, mint értéktelent. „…az újabb művészeti irányzatok egyre inkább olyan érdeklődésben lelik örömüket, amelyben a művész felfokozott érzékenység közvetítőjének, valamint olyan helyzetek alkotójának tekinti magát, melyek a figyelem pillanatnyilag fölfokozott teljesítményét kívánják meg a közönségtől, s ezt kizárólag az inger újszerűsége által idézik elő. Hogy az inger ismétlése üres unalomhoz s ezáltal újabb és újabb ingerek kereséséhez vezet, az úgyszólván be van építve a művészetbe…a változtathatóság a kulturális modernitás legfőbb formaadó elve…” (Kaufman) Ahogy egy mobiltelefon sem bír saját értékkel, csupán behelyettesíthetőséggel, úgy az avantgárd műalkotásnak sincs ilyenje – időbeliség híján „aura” nélküli. Nem eszméjében rázza meg az embert, hanem ingerkeltő hatásával (gondoljunk csak egy dadaista happeningre vagy egy szürrealista műtárgyra).
Az avantgárd csinálmány. Mindegyik izmus eredeténél valamilyen manifesztumot találunk. Bár létrejöttét nyilvánvalóan természetes impulzusok is segítették (a modernizmus 20. század eleji helyzetét tekintve – mint már utaltam rá − szinte szükségszerűen lépett fel a mozgalom), mégis, mindegyik irányzat praxisát az határozza meg elsődlegesen, hogy milyen elvek fogalmazódtak meg a hozzá kapcsolódó kiáltványban. Az avantgárd tehát nem magában-való, eredendő dolog, hanem konstruktum. Képződmény, tehát lehatárolt, innentől-idáig jellegű valami. Minden konstruktum „egyenetlen”, mert nem eredendő létezőséggel bír: határai nem kialakultak, hanem kijelöltettek. Mint másodlagos létező (azaz valamely képzet tárgyiasultsága), nélkülözi az alapot, így létezését a zuhanás állandó veszélye lengi be. Az avantgárd művészet mindenfajta művészeti irányzatok közül a legkorhozkötöttebb, a legnagyobb mértékben híjával van az időtlenségnek, ezért szükségszerűen el is tűnt a 20. század folyamában, avagy azzá transzformálódott, aminek mindig is ellensége volt: klasszikussá. Legalábbis az olyan jelentőségű alkotók tekintetében, mint Picasso vagy – ha már annyit emlegetjük – Kassák.
Summa summarum: a modernitás sokak szerint robbant, szétbont, mállaszt, lerombol, erodál stb. Nem is maradtak el a modernitásra adott válaszok. Ezek mindegyike reakció a modernség vívmányaira, ebben az értelemben tehát úgyszintén tagadó beállítottságúak, mint maga a modernség. Mindegyik ilyen reakció szellemében hordozza valamiképp a premodern korszakhoz való visszatérés programját, a hagyományok feltámasztását, ezek létjogosultságának visszaállítását, még ha egymástól nagyon eltérő módon és mértékben is. A neokonzervativizmus példának okáért a tradíciók felé fordul. Ahogy Habermas jellemzi az irányzatot: „Az egyetlen megoldás a vallási megújulás, elsősorban a kapcsolódás azokhoz a természet adta tradíciókhoz, melyek immunisak a kritikával szemben, lehetővé teszik a világosan körülhatárolható identitást, és egzisztenciális biztonságot nyújtanak az egyes embernek.” A neokonzervativizmus főleg az Egyesült Államokban lelt táptalajra. Gyakran hallani a sajtóban arról, hogy az USA-ban az evolucionizmus mellett az Intelligens Tervezés elméletét is az iskolai tananyag részévé akarják tenni, de általánosságban is érezteti a hatását a feltámadó vallásosság (l. iszlám fundamentalizmus).
A modernitástól való elfordulás másik közismert útja a posztmodernség. Ez leginkább a kultúra szférájában fejti ki hatását, midőn a játékosságot, a felszínt, az intertextualitást, a metonimikusságot helyezi előtérbe. De hogy mégis ezer szállal kapcsolódik a modernitáshoz, azt már az elnevezése is mutatja (poszt-modern, azaz ’modern utáni’), az tehát, hogy retrospektív jellegű, és nem tett szert autonóm szemantikai mezőre.
Retrospektív, vagyis folyton a múlt felé figyel, ahhoz képest definiálja önmagát, attól menekül. Menekvés csak onnan lehetséges, ahol veszély van. Ott az ember védtelennek érzi magát, nem érzi magát biztonságban. A védtelenség félelmet kelt benne. A menekülés ezért félelmet hordoz. A menekülés lényege nem valamely cél elérése, hanem a veszélytől való minél távolabb kerülés. Ahová a menekülés által jutunk, nem az a hely, ahová jutni vágytunk, hiszen menekvés közben nem magunk elé, hanem magunk mögé figyelünk. Bármiféle menekülés, hajtsa bár a legtisztább remény, nem más tehát, mint az illúzióhoz való közeledés. Ha így nézzük, illuzórikus mind a neokonzervativizmus, mind a posztmodernizmus, egyáltalán: bármiféle antimodernizmus programja.
Azt gondolom, a világtörténelem a 20. században – mely a modernség legsajátabb százada – jutott el a nyugati civilizáció a pusztulásig. Auschwitz az a pont, ahonnan már nincs tovább. A posztmodern ideje – a romok korszaka. Sem a modernitás mellett való kitartás, sem annak elutasítása nem teremt (mert nem teremthet) épséget, menedéket. Véleményem szerint az épség másutt keresendő, nem az eszmék ilyen-olyan megvalósításában.
Hol hát? A költői létezésmódban.
*
Csakhogy megérkeztem a költészethez! Mint föntebb jeleztem, „negatív irányból” próbálom körvonalazni elképzeléseimet a költészetről. Itt még annyira sem tudok következetes lenni, mint az előző egységben, hisz csak futó benyomásaim vannak róla. Ezek egy része olvasmányélmény, nem éppen elenyésző hányada azonban személyes tapasztalat, még ha értékelhető költeményt nem is tudok felmutatni hozzá.
Azt mondtam, az épség megteremtése csak a költői létmódban lehetséges. A költői létmód alapja a költői gondolkodás. Ez korántsem követeli azt, hogy mindenkinek költővé kell válnia. A költői gondolkodás ennél eredendőbb dolog, és bizonyos módon megtalálható minden egyes emberben. De el van rejtve, mert akiben el-nem-rejtett, az a mi társadalmunk szemében különc, idegen. Ami elrejti, az a kalkuláló értelem. A kalkuláló értelem a nyugati társadalmak sine qua non-ja, ezért van az, hogy a tudomány respektusa félelmetesen fölébe hajlik a költészetének. Költő és tudós – két tökéletesen különböző világ. A Tudóst dühös arrogancia jellemzi. A világot elemekre bontja, atomizálja, így akarja megragadni az igazságot. Megragadni – ez a fogalom mint olyan kiindulópontja. A német nyelv szépen mutatja ezt: greifen azt jelenti, ’megragadni’, ebből származik a Begriff, ami ’fogalom’ jelentésű. Hogy valamit meg tudjunk fogni, azt tárgyként magunk elé kell állítanunk. Az elő-állítás mibenlétét megint csak a német nyelv tárja fel legpontosabban: a tárgyat Gegenstandnak, ’szembenállónak’ hívja. E szembenállás a szubjektum-objektum viszony megalapozója. Ha a világegész már tárgyként áll a Tudós előtt, akkor elkezdheti a mérést. Minden dolgot mérték szerint osztályoz: évek, súlyok, hosszok szükségesek számára, hogy vizsgálatai elkezdődhessenek. Az igazság megismerésének szenvedélyes vágya fűti, de még ha a dolgot mint előtte állót meg is sikerül értenie, nem érti meg a dolog lényegét. Ilyeténképp a világegész lényege is tovasiklik pillantása elől. Nem elég számára, hogy a Természet az ölébe fogadná; ő megmunkálja a Természetet, saját igényeihez igazítja. A megmunkálás nyomán a világ olyan állapotba jut, amely immár megfelel igényeinek, ezért úgy hiszi, ismeri e világot, mivel ő tette épp ilyenné. Ám a világ mint egészében vett létező lényege ezzel válik végérvényesen elrejtetté előtte. Az ismerősség csak látszat, ezt érzi is a megmunkáló ember, így aztán állandó félelemben kénytelen leélni életét. Félelmét az idegenség, ismeretlenség okozza, és éppen abban a világban fél, amit ő maga hozott létre.
A Költő nem fél, mert nem számol. Rilke azt írja egy helyütt: „Művésznek lenni ezt jelenti: nem méregetni és nem számlálni; érlelődni, mint a fa, amely nem sürgeti nedveit, s nyugodtan állja a tavasz viharait, nem félve attól, hogy eztán már el sem jöhet a nyár. Bizonyos, hogy eljön. De csak a türelmesekhez, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság lenne előttük, olyan gondtalan csendben és messzenézően.” A Költő gyöngéden, alázatosan fordul a dolgokhoz. Alázattal, tehát önmagát alázza meg, mert nem fél a szégyentől. Türelmes. Nem méri az időt, és nem méri a dolgokat sem, csak figyel. Nem megfigyel, hanem odafigyel, részvéttel. A Természet bizalma idővel megnövekszik iránta, és kérdések nélkül felfejti előtte titkait. Ezzel a költészetben megvalósul az, ami a tudományban sohasem: a magyarázat nélküli megértés.
A Költő és a Tudós is a lényeg felé fordítja figyelmét, a Költő azonban messzebb jut, mert gondolkodása épp ellentétes dinamikájú, mint a Tudósé. A Tudós meg akarja fogni a keresett lényeget, azaz maga elé akarja állítani; a Költő ezzel szemben a keresett lényegben szeretne lakozni. A Költő alapjellemzője a mozdulatlanság, míg amannak a (mind lázasabb) mozgás. A mozgás a kalkuláló értelem számára azt jelenti: valahová eljutni. Elsősorban arra valónak tartja a mozgást, hogy azzal valamilyen célhoz elérjen. A létezés ellenben, és ezért a gondolkodás is állandó úton-levést jelent. Ha a Költő magányosan üldögél egy folyócska partján, akkor is úton van. Nem szeretne megérkezni, mert abban érzi magát otthonosan, ami mindig ugyanaz. Ez az ugyanaz-ság semmiféleképpen nem monotóniát, ürességet jelent, hanem egyszerűséget. Csak a fokozott egyszerűségben tárul fel a létezés extázisa, az a gyúanyag, ami a költéshez szükségeltetik. Ez az extázis pihekönnyűvé teszi a Költőt. A kalkuláció nehézkedésével szemben a költészet kegyelme áll. A kegyelem az ég felé gravitál.
Az avantgárd mozgás iránti szenvedélyének számos vonatkozása van. A mozgás, a dinamizmus karakterisztikumának felfedezéséhez megfelelő környezetre van szükség. Az avantgárd mozgalmak jellemző tere a nagyváros. Hagyományosan olyan fogalmakat kapcsolunk a nagyvároshoz, mint harsányság, kiabálás, sebesség, kavargás stb. Ezek jellegzetes tudatállapotot, attitűdöt alakítanak ki az emberekben. A hangzavarban elrejtőzik a csend, a számtalan inger között visszahúzódik a láthatatlan. A csend „meghallásához” és a láthatatlan „meglátásához” egyedüllétre, a magunkban való teljes elmerülésre, illetve koncentrációra van szükség. Lelkünk megnyílik, és mint egy edény, magába enged és megtart mindenféle érzeteket, emlékeket. Egy világ épül így meg lassan bennünk, melynek alárendelődünk. Érthetetlen, hogy a modern művészek individualizmussal vádolják az ilyen „lila felhőkben szédelgő” költőket, hiszen pont arról mondanak le önként és merészen, ami az individualizmus középpontja: énükről.
Ezzel szemben az avantgárdisták azt harsogják: most!, mi!, azonnal!, hajrá!, és ehhez hasonlók. Mire ez a lázas türelmetlenség? Olyan célokért sóvárognak, amelyeket nem kevésbé jogosan nevezhetnénk „lila ködöknek”. „Győzelemre kell juttatni az új művészetet”, „új világot kell építeni”. Mindezt kollektíve képzelik el, az emberiség nevében, az emberiség üdvéért. (Csakhogy emberiség mint olyan nem létezik. Ezt is afféle tárgyként állítja maga elé az, aki elgondolja, és magát, mint szubjektumot ettől az objektumtól elhatárolja. Senki, aki ezt a szót magában forgatja, nem sorolja saját magát is közéjük. Ha létezne emberiség, bizonyára gigászi, tagolatlan szörnyeteg lenne. Ehelyett szempárok, kezek és tarkók ezermilliói vannak.)
Az avantgárd művészeknek tehát céljaik vannak. Kalkulálnak. Kiáltványokat írnak. Roppantul fontosnak érzik magukat, saját alkotásaikat nagyszerűnek találják, és felháborítónak tartják, hogy hiába értekeznek munkáikról tanulmányokban, attól „egyetlen fafejű és halvérű sem fogja azt »jobban megérteni«” (Kassák). Repesve várják a megszólalás lehetőségét, még ha mondanivalójuk nincs is. Ez veszélyes. A költés létkérdés, nem tűri a könnyelműsködést. Rilke szerint az embernek, mielőtt költővé szeretne avanzsálni, magába kell mélyednie: „Ez a legfontosabb: kérdezze meg éjszakája legcsöndesebb óráiban: kell, hogy írjak?” A költés nem mesterség, hivatás, hanem a létezés egy módja. Azaz mégsem: „az ének létezés” (Rilke), „Sors és dal – közösek” (Hölderlin). Ebből az következik, hogy az igazi, a lényegszerű költészet az az ének, amely céltalan. Heidegger azt mondja: „Az ének nem akarás és nem óhajtás. A mondóbbak [ti. a költők – G. T.] éneke nem kíván semmi olyat, amit elő lehetne állítani.” Ezért a költők nem kiabálnak. Az igazi költők suttognak.
„Szentelt edény a költő” – énekli Hölderlin. Ahogy fentebb írtam, az edény összegyűjt és megtart. A korsót azért készítik, hogy egybetartsa a bort avagy a vizet. Nem azért, hogy korsók „csak úgy” legyenek. Ugyanígy a költő sem magáért van, hanem hogy a lét nedveit összegyűjtse, és mint dalt öntse ki azt magából. Ehhez a háttérbe kell húzódnia, mert tolakodásával csak kilöttyintené tartalmát. Kassák és a modernek ezt nem tudják: „a mai művész (…) egyenesen és minden közvetítő nélkül önmaga megsokszorosítására törekszik.”, és még arra, hogy „a magam szellemét belezárhassam az anyagba.” A modernek magukat és csak magukat tették a mű középpontjába. Ez az alázat hiánya a dal iránt, amely nem valami újfajta életmódért, létezésért van, mert a dal maga a létezés.
Ha a költőből hiányzik az alázat, és kiabálásával próbál kitűnni, az utat enged a dilettantizmusnak. Az avantgárd dilettánsainak nagy találmánya a keresés, a kísérletezés. Ezzel, vélik, elfedhetők a mű gyengeségei, és hivatkozhatnak arra, hogy ez meg ez a mű még csupán kísérlet, mely majd csak a jövőben fog kiérlelődni. Csodásan elodázhatók így a dolgok! Tarkovszkij orosz filmrendező pontosan ragadta meg művészet és kísérletezés egymáshoz való viszonyát: „Kísérletezés! Még másként – Kutatás – keresés! (…) semmi értelmetlenebb nincs annál a szónál, hogy »művészi keresés«. Ezzel a szóval takaródzik az erőtlenség, a belső sivárság, az igazi alkotószellem hiánya, a hiú öntetszelgés hitványsága (…) A festészet felszínes rajongói gyakran kapcsolják össze a »művészi keresés« fogalmát Picasso nevével. Csakhogy Picasso erre egy ízben szó szerint a következőket válaszolta: »Én nem keresek, hanem találok.« (…) Gyakran elmélkednek a művészi kísérletezésről, követelik a »kísérletezés jogát«, én azonban bizonyos vagyok benne, hogy művészet és kísérletezés – egymást kölcsönösen kizáró fogalmak. Hiszen a kísérlet olyan cselekvés, amelynek igencsak kétséges a kimenetele. De ahol megjelennek a kétségek, ott hiányzik a művészi eszme.”
A kísérletezéshez kiváló alapot találtak a pszichoanalízistől kölcsönzött szabad asszociációban. A költészetre mindeddig talán ez volt a legbomlasztóbb hatással. Hatalmas szabadságot ad, éppen ezért rendkívül könnyelművé tesz. E könnyelműség a gondolkodásban, így a nyelvezetben is jelentkezik. „A föld oly kék, mint egy narancs” – nem az ezzel a probléma, hogy sületlenség, hanem hogy fellengzősen könnyed, mintegy fityiszt mutat a világnak: „Látjátok, ezt én megtehetem, miért ne, próbáljatok csak belekötni!”
A költőnek a nyelv az anyaga, nem élhet vele vissza. Nem dobálhatja a szavakat könnyelműen egymás után. Feladata, hogy a nyelvet élőbbé tegye. A mindennapi beszédben a szavak megszokottá válnak, megkopnak. Elvesztik eredeti jelentésüket, értelmüket, ezzel egyszersmind érvényességüket is. Súlytalanná válnak. A költő sajátos szókapcsolataival, mondataival új megvilágításba helyezi a nyelvi elemeket, ezzel visszaállítja őket eredendő lényegükbe. Mennyivel elevenebb, varázsosabb Aranytól ez a verssor: „Ötszáz, bizony, dalolva | ment lángsírba velszi bárd”, mint, mondjuk, így: „Ötszáz velszi bárd bizony dalolva ment lángsírba”. A mondat a költő számára létkérdés. Nádas Péter tisztességes mondatról beszél. „A tisztességes mondat (…) hatalmassá teheti az embert, de az ember nem hatalmaskodhat a mondaton.” A tisztességes mondattal nem szabad visszaélni. „A föld oly kék, mint egy narancs” – ez tisztességtelen mondat.
Mi tehát akkor a költészet? A költészet mindenekelőtt létezés. A költészet mozdulatlan létezés. A költészet céltalan, mozdulatlan létezés. Alázatos, türelmes, szelíd. A létezést nem kell megváltoztatni, terelgetni, megnyirbálni és toldozgatni. A világban való levés gondolkodó odafigyelés. Okulás. Hölderlin tudta ezt. A Rajna című himnuszában így dalol:
Teljes a szeretete a föld fiainak,
akár az anyának, ezért a Boldogok
mindent oly könnyen elérnek.
A halandó férfi is ezért
döbben s iszonyodik meg,
ha az Égboltot, melyet
gyöngéd karral teherként
vállára vont, s az örömnek
súlyát idézi eszébe;
egyet szeretne leginkább,
mikor már magára maradt egészen:
hogy ahol fény sincs,
csak erdei árny,
hogy a Bieler-tó friss zöldje közt
puha dallamtalanságban,
akár a kezdő, okuljon a csalogány dalából.”