JEGYZETEK
1 Íródott egy leülésben, 21:32-01:05h-ig tartó viszonylatban, félnehéz blázok közepett.
BIBLIOGRÁFIA
Minden, amit eddig elolvashatni szerencsé(tlensége)m volt.
− rókatárgy az rókatárgy, mindenekelőtt rókatárgy, de aztán még sokminden más is, édes Istenem, csak le tudjam írni, mi minden más még, mert a rókatárgy nemcsak rókatárgy, hanem élet, halál, főleg halál, de születés is, látod, itt sorjázik szóhalmaza, dagadva-lélegezve sokszorozott életre kel, a rókatárgy egy róka az alkonyatban, hajnalban és délutánban, rókatárgy minden időben, mert a rókatárgy a történelem, a történő elem, évszázad és évezred, rettenetesen nagy idő, olyan nagy, hogy senki emberfia nem látta még egyben, tudjuk, sejtjük, emlékeink vannak róla, de nem látjuk, ígyhát nem is tudjuk hova tenni, túl nagy és túl eleven, a rókatárgy aztán még gondolkodás, filozófia, nem Descartes-é, de Freud és Derrida fia, valahol érezhetően a hatvanas évek utánjában lüktet, de erről majd később, majd lentebb, ha bírom addig szusszal, előbb közelítsünk a vershez szép összeszedettségben, a vershez, mely úgyszintén rókatárgy, szóval Descartes, meg őelőtte Arisztotelész, gyönyörű rendszerek alkotói, utánuk hívószavak, mint rend, struktúra, ész, cél, szintaxis, ezek cogitálnak egymással, és gyermekük a modus hodiernus, hogy újat kéne csinálni, gyerekek, mindig újat, a pokolba őfelségével, a Kegyessel, szabadság, elvtársak, szabadság!, ahogy Hofmann Géza mondotta, nekünk gyönyörű gépek kellenek, éneklő Marinettik, meg a jó Hausmann az ő sugárútjaival a kacskaringós párizsi utcák helyébe, egyszóval rend és polgárság, gondolkodók, akik ugyan nem tudnak rókául, de tudnak newtonul, ígyhát csak idő kérdése, és le tudjuk írni ezt az egész nyamvadt sártekét, csakhát a hibaszázalék, ugye, a Gödelek, Planckok meg Einsteinek, akik kifurmánykodják, hogy mégse úgy van az, amint azt a kedves polgártársak látni tetszenek, kisiklik ám az a félteke a kezünk közül, hisz sáros, és sárosak vagyunk mink is, de még mennyire, erről Sigmund bácsi bőrkanapéja vallhatna igazán, hogy elcsusszanunk a vágyak felvaxozott mélytalaján, nincs szubjektummag, mittomén hogy ki vagyok, az én az valaki más, nincs is tán én, csak mi van?, hol is tartok, ja igen, hogy jönnek a posztok, -modernek és -indusztriálisak, valami radikálisan átalakult, ott, a hatvanas években, amikor a diákok utcakövekkel dobálták a papák rendszerét, és meg is érkeztünk végre, ez már rókatárgy a javából, rókamóka, játék és hedónia, nyelvjáték, ha úgy tetszik, grammatika Elüszionban, ha ezt Witti látta volna, mert minden a nyelv lett, a szó kért szót, a szó beszél, a szó beszél a szóról, nem lehet már történeteket alkotni, csak újrafelhasználni, Don Quijote már csak újradonquijotésodni tud, mégpedig szóról szóra, de már egy határmenti iskola is elfér egyetlen lapon, és bárha nem lehet őket említeni egy lapon, nem lesz több különbség egy szép napon, mert a rókatárgy már nem bukolika, hanem szelíd pannon grammatika, meg alemán, hispán és angolszász persze, és van máshoz hozzányúlni mersze, mert a rókatárgy egy intertextus, böhöm nagy hipertextus, oly, mint az agy bámulatos szinaptikája, a rókatárgy egy gömb felszíne, belül semmi, mert a lényeg mindig elcsúszik, elkülömböződik, elrókázódik, és a lényeg amúgy sem több, mint retorika, lásd a bolond példáját Foucaultnál, aki mindig bolond marad ugyan, de mindig máshogy közelítik meg, először mint metaforát, aztán mint metonímiát, harmadsorban szinekdochét, és mostanság mint iróniát, de várjunk csak, ez most a (róka)tárgyhoz tartozik?, elkalandoztam volna?, lehetséges, de sokkal inkább mégse, hisz ez mind összefügg, mert minden mindennel összefügg, szorítja egyik a másikát, és így mindenik, tudják ezt Íróniában, e csudaországban, ahol annyi csuda történik, avagy történt, mondanám, de majd csak később, most még nem, most még közelítsünk a rókatárgyhoz, bele egyenest a szívibe, valahogy közre kéne fogni ezt a nyolcvan sort, hisz csak így tudom értelmezni, lemzeni, de ő meg ennek szemlátomást ellenáll, kikéri magának, hogy őtet el-lemezgessék, az ő rókatárgyikus elevenének derogálna a szokvány megközelítés, ezért hát rókatárgyikusan kell közelítenem hozzá, örök közelítésben, szem előtt tartva, nehogy valaha is belemenjek egyenest a szívibe, mert akkor végképp összezárja magát előttem, és jól is van ez így, ez jelzi, micsoda művel van dolgom, igen össze kell magamat szedni, és igen be kéne már fejezni ezt az önreflexív ömlengést, és elkezdeni dícsérni e verseményt, majd panaszkodni reá, hisz csak a panasz terében járhat a dícséret, valahogy így mondta Rilke (vagy fordítva?), de erről is majd később, előbb tehát a dícséret, amit megérdemel e jószág, mindenekelőtt, mert rókatárgy, és alázatot, tiszteletet is parancsol, hisz rókaszáj vércsíkban pancsol, de amúgy is, a rókatárgy a minden, legalább annyira szivarhamu, mint amennyire csontroppanás, egész tejútrendszer és annál is több, demokratikus Minden, még ha csöppet komorabb és őszebb is, mondjuk, a tavasznál, ezzel együtt harmonikus szürreália, finomra hangolt szimfónia, legannyira, hogy súlyos voksok összeszámlálása után az egyik legszebb magyar versnek találtatott, megérdemelten, mert egy eszméletlen hajnali részegségben fogant apokrif etc., egész népét tudná taní-tani, ha az ebadtának lenne rá füle, de nincs, mert szegedi fura urakra hasonlít itten majd’ mindenki, így aztán a költészet úgyszólván magánügy, amire magán, rajtam és még néhányunkon kívül senki ügyet nem vet, inkább nevet, de ne tovább (nem vagyok költő, csak érdekel engem a költészet maga), vissza a tárgyhoz, a dícsérethez, amit tehát feltétlen megérdemel, harmincnál mindenképp több hangszeren játszik, csilló hang el nem hibban, a karmester pálcája sehol nem törik meg, teljes és kerek a varázslat, tetszik, na, talán éppen az, hogy valahogy avarszagú, október végi, egyszerre egy túrkevei kiskocsma bűze és Hilton-szállodalánc levendulája, él, még ha vér is csorog le róla, de élő, jókora párát hagy egy üveglapon, rímisztően teljes és kerek, a laptop előtt mindjárt elgémberedek, de folytatni kell, így, egy szuszra, máshogy fabatkát sem ér (tán így se), de semmi baj, ez az írás öngyilkos akar lenni, magába görbül, zárvány, zárványkodik, dobjátok ki, a szemétlét is lét, bár nincs helye paradigmákban, nincs neki hely az intertextusban, a hiperreális térben, de ő így szereti, kapcsolattalanul, hát istenem, ezért volt utalás Rilkére, hogy következzék most valami más, aminek terében a dícséret járt, a panasz, mert ugyanazért vonom meg magam, amiért odaadtam magam, ez a vers túlságosan rendben van, túl jó, túl szépen gördül, rókás, ravaszdi, szó követ szót, bámulatos szókombináció, a rókatárgy posztmodern, a posztmodern kombinatorika, valahol már hallottam, nyolcadnapi teremtés, a Parti Nagy az partinagy, de Parti Nagy nemcsak partinagy, hanem partinagy az rókatárgy, a rókatárgy egy szimulakrum, rizóma (ammeg mi), elcsusszanás, gömbfelszín meg miegymás, bűvészmutatvány, látványos és fülzsongító, artisztikus, az artista pörög-forog, szaltózgat és nagyot ugrik, de, és itt a lényeg, mindig a talpára esik, kijön a lépés, mindig megérkezünk haza, ez az otthonosság, ami szintén rókatárgy, melegedés a trópusokon, a jóllakottság érzése a versben, még ha nem is tűnik annak, és melegedés egy szép hagyományban, ahol a metafora az úr, az igazság csak cifra szolga, szólelemények, szószépségkirálynők, szószörnyszülöttek hada, mert jó beszélni, jó beszélni úgy általában, még jobb a művészetről, a művészet szószaporítás, ezért is tud Don Quijote újradonquijotésodni, mert a versíró kéz nem fél hozzányúlni más szövegekhez, annak a veszélynek a tudata ellenére sem, amiről Lévinas beszélt, hogy a kéz bizony szennyez, hogy ha inspiráció végett érintünk egy szöveget, csenünk tőle, nem vész-e el valami olyas, amit nevezhetünk szentnek, a varázslat burkának vagy ezekhez hasonlónak, szóval hogy nem vész-e el mindez, nyúlhatunk-e tisztátalan kézzel szöveghez, büntetlenül, bizonyosan nem, de mi lehet a büntetés, hát mondjuk infláció, az, hogy egyenrangúvá válik az abszinttal a Pepsi Light, az, hogy ein Zeichen sind wir, deutungslos, az, hogy az egész nem több, mint játék, ami nélkül ugyan nem érdemes élni, de csak vele úgyszintén nem, ez tehát a rókatárgy korszaka, a minden felcserélhető korszaka, az elkülömböződés korszaka, nincs biztos pont, nincs kapaszkodó, van társadalmi anómia, talajtalanság, csak nehogy baj legyen belőle, nade vissza az irodalomhoz, összegezve a fentieket, lehet, hogy anakron vagyok, nekem mégis mindez a posztmodern költészet kicsit léha, nem találhatni olyat manapság, aki a vérével írna, pedig persze a vérével ír, aki ír, de mégse, mégse úgy, mert a költészet nem rím és kemény spondeusz, hanem valami puha, mindenképpen lágy, majdhogynem gáznemű, és nincs benne hazatérés, a szakadék felé fordul, cezúrát keres, az otthontalanságban van otthon, barbár, műveletlen, sikolyok és suttogások mentén tart az útja, olyan út, aminek nincsen vége, hacsak nem a kezdete a vége és akkor kört ír le, de az új kör már nem ugyanaz a kör, na ezt már nem tudom elmondani, és nem is fogom, hommage á Tractatus, értse meg, aki meg tudja érteni, vagy olvasson Meridiánt, ahonnan én is beszélek, én, vagyis egy tisztátalan kezű, tehát óvatosan a panasszal is, kedvesem, mert lehet, hogy mindez szükségszerűen van így, ez a dolgok ciklikus rendje, van Gogh bakancsa után jönnie kellett Warhol gyémántpor cipőinek, és kevesek ajándéka a lélegzetváltás lehetősége, és Rilkét is nehéz betartani, Heut’ kann man nicht sein Leben ändern, a csalogány nesze helyett marad a grafitnesz, ami örök rókatárgy, testem már jócskán ágyba vágy, így egy óra tájt, a kismadár vadul énekli, „Zárni kék!, zárni kék!” e terebély mondatot, aminek el kellett mondatnia, elmondatott, hellyel és közzel, jobbára közzel, fél kézzel egy kötetet tartva, másik kézzel az alkonyatban tapogatózva, a mi alkonyatunkban, az irodalom alkonyatában, az irodaloméban, ami végérvényesnek tűnően rókatárgy, és annak az égtájénak, amerre az alkonyat halad, már alig látok, kihűlt labdaként hunyorog a Minden e kőszem fehérjében, ami mögötte fekszik, az, az úton, rókatárgy −