Párás szemű gimnazistalányként (zibcénjáreált) épp csak matattam még a szavak körül, inkább nyűgöztek le a kvarkok meg Euklidész, mint a később oly kedvessé váló szószépségkirálynők és szószörnyszülöttek.
Az eszmélésben, persze, szerepe volt Yossarian alakjának, ott sündörgött akkor már Hrabal ama hosszú mondata meg a söröskorsója, Kafka és Pilinszky egynémely mondatától akkor már nem aludhattam, de a szavak csodálatos életébe vele, általa nyertem bepillantást. Jó volt, nagy dolog volt annak a kislánynak beléphetni A mi a bánatba.
Most meg elment, el merészelt menni, és nem tudom, ki fogja utána elhajlítani a magyar szót, így, nem-euklideszien.