1. Kiindulópontok
– Az alapkérdés: Vajon beteljesedett-e mára a híres hegeli jóslat, mely szerint a művészet elérte azt a szintjét, ahonnan már inkább tudományként, és nem a szépség letéteményeseként kell tekintenünk rá
„a művészet már megvalósította a lehetőségeit, és azzal párhuzamosan, ahogy a Szellem is bejárja az önmegismerés aktusain át a történelmi kiteljesedés útját, a művészet számára sem maradhat más hátra, minthogy lezárja a saját fejlődését, és tudománnyá váljék, hogy végre analitikusan is megismerje önmagát. Ebben a fázisban a művészet már tökéletesen elszakadna a mítoszoktól és az esztétikai értékek spontánul megszülető tartományaitól, s nem is foglalkozna többé a rajta kívül fekvő világgal, hanem csak saját ontológiai természetének az elemzésével.
Hegelnek ez a körültekintő pontossággal megfogalmazott (és tényleg minden apokaliptikus víziót nélkülöző) fejtegetése nem kevesebbet írt elő a művészet számára, mint azt, hogy legyen belőle kutató megismerés, önelemző élveboncolás, mai szóval: kísérleti művészet.” (Perneczky Géza: A „művészet vége” – baleset vagy elmélet?)
Vonatkozó írások, szemelvények:
http://mek.oszk.hu/01600/01654/01654.htm
– a keresztény kultúrkör triptichon eszményének (születés, halál, feltámadás) parafrázisa
1. a lélek helyett a testiség, a hús élménye (vö. posztindusztriális társadalom)
2. a halál mint szent esemény, mint bevégződés helyett a halál mint tabu, a halál figyelmen kívül hagyása (vö. monotonitás, gépszerűség → a szereplők monoton, repetitív mozgása)
3. a feltámadás elmarad, helyette atomizálódás, szélsőséges individualizmus (l. család a harmadik képen. Ahol nincs kultusza a halálnak, ott az életnek sincs)
Vagyis a klasszikus (és ezzel együtt a „modern” szépségeszmény a keresztény kultúrkörrel párhuzamosan devalválódik, hal el)
2. Nyomok
1. KÉP: IGITUR
– Francis Bacon „Triptichon (1973)” c. képe első részének lemásolása
http://en.wikipedia.org/wiki/File:Triptych_May-June,_1973.jpg
⇒ a művészet a posztmodern korban gyakorlatilag nem más, mint másolás, hivatkozáshalmaz (l. pl Lyotard)
– A test, a hús elsődlegessége. (a „hús” fogalmának bevezetése a filozófiába: Maurice Merleau-Ponty: A látható és a láthatatlan)
– Igitur: Stéphane Mallarmé különös hangú elbeszélése, amely tulajdonképpen magáról a művészetről szól. Mallarmé költői eszménye a tökéletes mű megalkotása, egész életén keresztül ezen dolgozott. Az életmű egyik fontos darabja ebből a szempontból az Igitur. A lényeg, hogy tökéletes mű a meghatározottságok miatt nem lehetséges (hiszen a tökéletesség meghatározottság nélküli). Az elbeszélés párdarabja a Kockadobás Soha nem törli el a Véletlent c. verse, amely tkp. az Igitur párdarabjának tekinthető. (Mo-on 1985-ben adták ki, Tellér Gyula írt hozzá nagyon alapos és körültekintő utószót)
Igitur: http://www.studiocleo.com/librarie/mallarme/prose.html
– a tökéletes műalkotás azért sem létezik, mert testi lények vagyunk, testi szükségleteink vannak → szárnyal a képzelet, aztán felbotlunk egy kőben…
– a test okozza az emberi élet minden nyomorúságát. A test fáj. Ha éhesek vagyunk, ha fáj valamink, ha betegek vagyunk, nem éppen a művészeti alkotás létrehozása az, amire elsőként gondolunk. Ennek (vagyis a testi szükségleteknek) is kitüntetett faja az ürítkezés. Ez bizonyos értelemben még le is alacsonyítja az embert, védtelenné, elesetté tesz bennünket (vö. József Attila: Nagyon fáj)
– ugyanakkor az első képen legalább próbálkozás történik. A szereplő erőlködik (nem, itt nincs áthallás, az ürülék nem (mű)alkotás – az aktuson, az azt övező testi kiszolgáltatottságon van a hangsúly). És itt érezhető leginkább a halandóság szele. Az elmúlás állandó kísértése. Márpedig a művészeti alkotás a halál, az elmúlás ellenében jön létre (vö. maradandóság, fennmaradás a halál után, halhatatlanság)
– a színek, a kompozíció mind a festészet legszebb hagyományait elevenítik fel. Ez tehát a kiindulópont, a triptichon, a hármaskép bal szárnya. A kezdetek, ha úgy tetszik.
2. KÉP: NOTHING SPECIAL
– vagyis: semmi különös
– a fluxusművészet elképzelései mentén felépített kompozíció és „események” – azaz nem-események
Vö.: Hannes Böhringer: Semmi különös
http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_szintesemmi/02_semmikulonos.html
– Az ember antropológiai értelemben egy „excentrikus pozicionalitás” (Helmuth Plessner) → mindig önmagán kívül létezik: vagy a múlt, az emlékek táplálják az életét, vagy a jövő (a vágyak, az álmok, az akarat) – és nem törődik a jelennel, az itt és mosttal
– múlt: a bal oldalon egy nő fényképeket néz = nosztalgia
– jövő: a lány pakol, el akar költözni/menni = vágy → persze nem sikerül neki, mert nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzeljük. az élet hajlamos pofán vágni bennünket. És a vágyakat, a testetlen álmokat (~ lélek) megint felülírják a realitások (~ test)
– jelen: egyfolytában cseng a telefon. Szinte kérlel: „Vegyél észre”, „Vegyél fel, használj – itt és most!”
hosszabban ezeket nem fejtegetném – érdemes elolvasni a Böhringer esszét, nem hosszú ☺
A fluxusművészet valamit nagyon jól megértett az emberi élet és a mindenféle emberi alkotások közötti viszonyból, ezért lett ez a kép az oltár a triptichonon belül – amihez az imánkat intézzük.
– ami a művészet – és így közvetve a film „mondanivalója” (jaaaaaj) – szempontjából lényeges: a művészeti alkotás mint cselekvés mindig itt és most. Az alkotás előkészülete az inspiráció (ez latinul belégzést jelent), maga az alkotás aktusa (Paul Celan, a mindenkori irodalom legfontosabb költője szerint – is) a lélegzetváltás pillanata: beszívtam a levegőt és mielőtt kifújnám, egy pillanatra benntartom. Ezen a holtponton születnek jelentős műalkotások.
– itt tehát tovább távolodtunk a művészeti alkotás létrehozására való hajlandóságainktól. Egyrészt nem ismerjük fel a lélegzetváltás (a jelenidő!) jelentőségét, másrészt magunkkal: az emlékeinkkel és vágyainkkal vagyunk elfoglalva. Egymásról pl. tudomást sem vesznek.
3. KÉP: THE BLACK PIANO
– utalás Ady versére: A fekete zongora
– a vers (vagyis a műalkotás) érthetetlen, de szép (vö: Ignotus erről a versről: „Akasszanak fel, ha értem…”, de aztán hosszasan fejtegeti, milyen szép vers)
– a zongora kitüntetett eszköze művészeti alkotások létrehozásának
– ennél a képnél (a triptichon jobb szárnyánál) azonban egyszerű bútorrá degradálódik: esznek róla és virágvázát tartanak rajta (vö. Böhringer esszéje)
– a család teljesen atomizálódott, megszűntek a kapcsolatok. A nő kétszer ereszti le kezét, és próbál szólni férjéhez, de nincs mondanivalója. A férfi is feláll, de ő se tud mit mondani (csak ekkor ad ki a zongora hangot, de az nem zene). A gyerek (az új generáció) már a kapcsolatteremtés szándékáról is lemond, a telefonján játszik (vö. kütyütársadalom)
– ebben a miliőben végképp elvész az eredeti, originál, mítoszokat és legendákat teremteni képes művészeti alkotások létrehozásának lehetősége. Ez Isten csendje, elnémulása, ezzel pedig eljutunk a triptichon mint képzőművészeti forma eredeti rendeltetésének tökéletes ellenpontjáig. Itt teljesedik ki a parafrázis.
– A kompozíció felidézi Velazquez Las Meninas c. képét, amely a művészeti reprezentációról szól (l. Foucault korszakos elemzését)
http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Diego_Vel%C3%A1zquez_-_Las_Meninas_(detail)_-_WGA24449.jpg
– a filmben az ajtóban álló, sötétbe burkolózó alak a rendező, Gellai Tamás. Néz szembe a kamerával, amely a filmjét rögzíti. Kinéz a saját filmjéből a nézőire → ez már az, amiről Hegel beszélt – amivel kezdtük, ami a film kiindulópontja. Vagyis már nincs „tiszta” műalkotás. A művészet immáron önreflexív, analitikus – tudományos, ha úgy tetszik. Ez az egész modern művészetre érvényes.
3. Kapcsolatok
– mindegyik képből történik utalás egy másik képre
1. a zongora diszharmonikus hangját hallja az ürítkező férfi
2. mintha a kislány csörgetné a második kép telefonját
3. az ürítkezés fájdalmát hallja meg az asszony a második képen
⇒ kapcsolatteremtési próbálkozások, amelyek azonban sikertelenek maradnak
⇒ ha nincs már művészet, ha kivész a művészetből az eredendő szépség, holtpontra jut az emberi kommunikáció (hiszen nincs többé korokon átívelő átadása az emberi érzéseknek, tapasztalatoknak)
– mindegyik kép 1 perc 31 másodperc hosszúságú. Ez összeadva 4:33. Ez a címe John Cage híres „darabjának” (aki nem mellesleg a fluxusművészet ikonikus alakja). A 4:33-ban a zongorista leül a zongorához, de mielőtt a klaviatúrára helyezné a kezét, megáll. A zene maga lesz a csend és a nézőtérről behallatszó zaj, köhécselés – az élet maga válik művészetté. Ezen a ponton, méghozzá a művészet segítségével, kitüntetetté válik az itt és most.
És ezzel eljutottunk az alapkérdés megválaszolásáig. Hegelnek igaza volt, hiszen a művészet a modern korban bizonyos értelemben valóban meghalt és tudománnyá alakult (pl. a 19. században és azelőtt nem lett volna szükség egy efféle elemzésre, mint ez itt – a műalkotás megállt a maga valóságában).
Ugyanakkor nem halt meg és nem is halhat meg, hiszen látjuk ezt a filmet, amit tekinthetünk műalkotásnak, mert mégiscsak beszél valamiről, esztétikailag kifogástalan kompozíciókat mutat fel igényes megvilágításban; túl fogja élni az alkotóját (aki minden nap ürítkezik, sokat nosztalgiázik és sokat álmodozik, közben elszalasztja a jelent, az itt és most jelentőségét, szereti a mobiltelefonját és általában nincs semmiféle mondanivalója) és talán utat talál a befogadóhoz.