A prefrontális cortex az agy elülső részén helyezkedik el. Összeköti a bal és a jobb agyféltekét, számtalan egyéb agyi területhez kapcsolódik és igen nagy szerepe van a figyelem, a kogníció és a cselekvés tervezésében, szervezésében, lebonyolításában és értékelésében. Emez funkciói mellett résztvevője az agy motivációs rendszerének is és hatással van a munkamemória működésére, ezen keresztül pedig a hosszú távú memóriára.
Joggal merülhet fel a kérdés, hogy a fenti kis neurológiai eszmefuttatás vajon mit keres egy – remélhetőleg – gasztronómiai témájú cikk bevezetőjében. Bár az út amúgy hosszú és logikai buktatókkal kikövezett innen oda, igyekszünk rövid ösvényeket bejárva eljutni az agyi működés egynehány sajátosságától egy Carlo Petrini nevű olasz gasztrohippin keresztül egészen addig, hogy ugyan ülj már le azzal az étellel a kezedben és ne a 4-6-oson nyeldekeld lúdmód.
Ordas közhely, hogy gyors és egyre gyorsuló világban élünk – közhely, tehát igaz. Az exponenciális technológiai fejlődés, az urbanizáció, a mediatizáció, a globalizáció kiszakított bennünket az ismerősség terrénumából. A faluból, ahol ismerős a határ, a szőlőszem és a szomszéd, világfalu lett, a maga töménytelen idegenségével, messzi, mégis közelinek tűnő helyeivel, ismeretlenül ismerős népeivel és szokásaival. Mit tudott az a zsellér a krími háborúról? Mi dolga vele. Mi meg a görög államcsőd és a kínai tőzsde aktuális mélyrepülése miatt rágjuk le a körmeinket. Emailt írok, aztán pittyen az SMS, pár szó vissza a havernak, aztán átfutom az egyik híroldalt, megy a TV, vissza a laptophoz és a befejezetlen emailhez, villog a Facebook, odakukkantok, a főnök is jelez, hogy valamit még be kéne fejezni a holnapi meetingig, anyád! Family Guy megy a tévében!, belepislantok kicsit, azt az emailt meg ki tudja mikor írom meg? A sok inger csak ömlik feldolgozatlanul.
A multitasking bizonyítottan hatással van a prefrontális cortex működésére: minél több dolgot csinálok egyszerre, annál kevesebb hatékonysággal végzem őket, aztán az észlelet annál kevésbé tárolódik a munkamemória közvetítésével a hosszú távú memóriában. Akkor és ott, amikor olvasom a cikket a hírportálon egyéb bokros teendőim közepette, úgy tűnik, mintha érteném azt, amit alkalmasint olvasok, aztán eltelik pár perc és már arra sem emlékszem, mi volt a témája ama cikknek. Az emlékek archeológiája, az asszociációs képesség akadozik és eltompul, az emlékezet sokrétegű üledékét állandó, fel-felcsapó érdelődéspasszátok fújják és erodálják.
A néhány héttel ezelőtt elhunyt esszéista filozófus, Odo Marquard tachogén világidegenségnek hívja ezt az állapotot: amikor mellettünk minden olyannyira felgyorsul, hogy már-már értelmezhetetlenné válik – hozzáférhetetlenné a tapasztalat számára. A különbség a között, ahogy előtte állva szemlélek egy fát meg a között, hogy a fejemet odakapva próbálom megcsodálni azt az Audimból az M7-esen. Megszokható, csak hát szomorú.
Ha nincs mit ennie az emlékezetnek, ha silányul az asszociációs készség, abból rendesen baj származhatik. Az egyik oldal a kognitív zavarok először észrevehetetlen, majd a gyakori szétszórtság, levertség, stressz és olykor depresszió beköszöntekor már igencsak tapintható jelei, a másik oldal meg a lelki-szellemi restség, a néhanap apátiáig fajuló kiürülés, a libidó bénultsága – egyszóval csúnya nagy töredezettség. iDisorder, ahogy egy azonos című könyv találóan nevezi. Vagy „minden Egész eltörött“, ahogy Ady, és még találóbban.
A szexualitás iránti csökkenő érdeklődés már önmagában elég nagy baj (kérdezzétek az Y-generációs japánokat…), de ugyanilyen nagy probléma egy másik nevezetes örömforrás, a táplálkozási kultúra megzavarodása is ebben a tachogén világidegenségben. Nemcsak a 4-6-oson gyanús küllemű pizzaszeletet nyeldeklőkről van szó, hanem úgy általában a gyors, legyünk-túl-rajta étkezésekről. (Nota bene a legjava street food, már ha olyan, kívül esik ezen problémahalmazon, így e helyt bárminemű abriktolásától eltekintünk) A gyenge minőségű, de legalább heves szellentésrohamra késztető fast food, a bizonytalan és ellenőrizetlen helyről származó alapanyagok, a hányaveti, kilógalólábnyian profitorientált elkészítés, az ízetlen, a pusztán önfenntartás gyanánt magunkba tömött, de ki nem élvezett étel konglomerátuma képezi itten az értekezés tárgyát, ami ellen szablyát tollat ragadt alulírott.
Történt egyszer a messzi 1986-ban, hogy a római Piazza di Spagnán egységet kívánt nyitni a fast food non plus ultrája, a konzumkultúra csimborasszója, a McDonald’s. Egy újságíró-szociológus, bizonyos Carlo Petrini ezen rendesen kiakadt. Nemcsak a minőségi asztalkultúra iránti elkötelezettsége okán, hanem, noch dazu, ilyent nyitni egy ilyen történelmet látott helyen?! Felháborodásának hangot adott legott, mozgalmat kezdett szervezni, majd 1989-ben egy kiáltványt [http://www.slowfood.com/about_us/eng/manifesto.lasso]is megfogalmazott, melyben olyat mondott, hogy „Az ipari társadalom feltalálta a gépet, majd annak képére alakította saját életét. A féktelen gyorsulás azonban béklyóba verte létünket… Ha a Fast Life a termelékenység nevében kasztrálja társadalmainkat és fenyegeti környezetünket, akkor erre megfelelő választ kell adni. Új avantgárdra van szükség, s ez lesz a Slow Food mozgalom.“
A lassúság évtizedek alatt vált azzá a pejoratív fogalommá, amit jószerint a sikertelenséggel asszociálunk (khm: silány asszociációs készség, ugyebár). Áltiba járó lányok és fik operálnak a szóval genyóskodás gyanánt. Pedig a lassúság dimenziókat tud megnyitni. Emelje fel a kezét, aki ismeri azt a jóleső érzést, lélekre kent puha és illatos loreált, amikor hirtelen felfedezi magának azokat az épülethomlokzatokat, azokat az arcokat és azokat a nüansznyi csodákat, amiket a nagy sietségben észre se szokott venni. A színek mélységeit, az elképesztő formai gazdagságot, amit egy nagyváros tud nyújtani, vagy a falusi, kisvárosi élet madeleine kekszeit: a mama tepertős pogácsáját, a papa maximum szalonspiccig művelt körtepálinkáját.
A lassúságot az étkezés dimeziójában talán szerencsésebb a komótosság fogalmára cserélni. Üljünk asztalhoz, előre ügyeljünk rá, hogy mit iszunk az étkezés előtt, alatt és után, élvezzük ki az ízeket, az étel textúráját, orrontsuk meg az illatokat, csodáljuk meg a tálalás esztétikáját, tudjunk az alapanyagok mibenlétéről, amit megeszünk, vegyük magunkat kellemes társasággal körül. Guszta ételeket fincsa dolog gusztálgatni, mondhatnók.
Persze a slow food nemcsak erről szól, sőt. Égisze alá tartozik a biodiverzitás oltalma, a helyi gazdák, termelők preferálása és lehetőség szerint hálózatba szervezése, az ízek, hagyományok, értékek jó értelemben vett rezerválása, megőrzése és továbbadása (minő fejlemény: avantgárd és konzervativizmus találkozása a boncasztalon! Megvalósult utópia, ha úgy tetszik), valamint sok egyéb ehhez kapcsolódó idea és feladat.
A slow food mozgalom köré-mellé azóta komplett kozmosz épült egyébként: slow city (cittàslow), slow life, slow travel, slow design stb. Győzze az ember felsorolni őket. Az alapeszme mindezek mögött azonban ugyanaz: lassíts le, merülj el jobban a dolgaidban, élvezd az életet, a pénz és siker hajkurászása helyett figyelj magadra és azokra, akik ott vannak a közeledben, töltekezz fel élményekkel és ízekkel, ahová tudsz, menj gyalog és morzsolj el egy falevelet az ujjaid között.
A gyors élet mindig csak a felszínt nyalogatja. Jelentéktelen gyűrűzéseket kelt. Mint Beckett anyái, akik lovaglópózban szülnek a sírokon. Ami fontos, lentebb morajlik, csöndesebben. Áramlat.
Lassú ételt a hasnak, lassú életet a fejnek!